|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 416 találat | lapozás: 1-30 ... 361-390 | 391-416 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Makkay József 2017. február 2.Szobrot kap Kolozsváron Dávid FerencAz unitárius egyház is a reformáció 500. évfordulójának megünneplésére készül, nagyobb ünnepségsorozatra azonban 2018-ban, a vallásszabadságról szóló törvény 450. évfordulóján kerül sor. Bálint Benczédi Ferenc püspökkel az egyház előtt álló kihívásokról beszélgettünk. – Az 1568-as tordai országgyűlésen meghirdetett vallásszabadság napjának ünnepsége felvonulással ért véget. Mit üzennek ezzel a helybélieknek? – A templomi ünnepség Tordán amiatt egészült ki felvonulással, hogy a helybéliek figyelmét felhívjuk az esemény jelentőségére és történelmi fontosságára. Lassan ugyan, de változnak az idők. A Tordai Történelmi Múzeumot némiképp átrendezték, így az országgyűlésen a Dávid Ferencet ábrázoló Kőrösfői-Kriesch Aladár-festmény már nincs eldugva, végre jól látható helyre került. Csodálkoznak is eleget az alkalmazottak, hogy sok magyar vagy éppen tengerentúli vendég éppen ezt a képet keresi... – A 449 évvel ezelőtt született határozat mégsem hozott békés évszázadokat az erdélyi unitáriusok számára. Mikor jött el ismét a nyugodt együttélés időszaka? – Ha abból indulunk ki, hogy Dávid Ferenc korában Kolozsvár lakosságának nagyobb része unitárius volt, és nem egy erdélyi városban találtak menedékre a Lengyelországból elüldözött unitáriusok, Bethlen Gábor fejedelemsége alatt már akkorát fordult a kocka, hogy a háromszéki unitárius gyülekezeteket református püspökség felügyeletére bízták. Három évszázadon át az unitárius egyház lényegében még egyházalapító püspökéről sem tudott megemlékezni, mert mindig védekező álláspontra kellett helyezkednie. Megtűrtek, de elvették nyomdánkat, a rekatolizáció folyamán a kolozsvári főtéri templomot – templom nélkül maradt sok más gyülekezet is –, és fejünkre olvasták a szombatos mozgalmat. Csak a 19. század végén nyílt lehetőség arra, hogy az egyház megemlékezéseket, emlékünnepélyeket tartson, és beszélni lehessen a vallásszabadságot kimondó törvényről, amely egykoron mindenféle megtorlástól megvédte az unitárius közösségeket. – Mennyire volt jótékony hatással az egyházra az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés? – Igazából az 1867-es kiegyezéstől az első világháborúig tartott az az időszak, amikor végre levegőhöz juthatott az unitárius egyház. Ki tudta építeni a lelkészképzést, és föl tudta venni a kapcsolatot az angol és az amerikai unitáriusokkal. Az ott tanuló erdélyi papok hozták be a teológiába azt a fajta liberalizmust, amiről ma nagyon nehéz beszélgetni, mert a szónak már egészen más a kicsengése. A kiegyezés után az egyház szervezetileg és szerkezetileg is próbál megerősödni: a gyülekezetek, a presbitériumok, az egyházi iskolák, a folyóiratok kiépülésének és megerősödésének az időszaka ez. – Mekkora szerep jutott az egyházi oktatás megerősödésének? – Az unitárius egyháznak végig erős iskolája volt, amire a kiegyezés utáni időszakban már nagyobb hangsúllyal lehetett építkezni. Egyházi oktatásunk színvonalát mutatja, hogy amikor a 19. század második felében Kolozsváron megalakul az egyetem, a kollégium teljes tanári karát átveszik. Az unitárius iskolákban mindig nyitott szellemű tanítás folyt, gyorsan bevezették a természettudományok tanítását is. Alaptanításunk szerint meg kell tartani a tudás és a hit egyensúlyát. Manapság örvendünk annak, hogy a vallásoktatás visszakerült az iskolákba, de számomra nem mindegy, hogy a gyereknek mit és hogyan tanítunk. Dogmatikát vagy tényleg evangéliumot viszünk, hogy örvendjenek? Nem biztos, hogy egy 10 éves gyereknek Lázár föltámasztásáról kell beszélnünk ahelyett, hogy a számára sokkal könnyebben megérthető Irgalmas Szamaritánusról szólnánk. – A 20. század eleje óta sok unitárius lelkipásztor megfordult az Egyesült Államokban. Többen idehaza, Erdélyben próbálták kamatoztatni tapasztalataikat, és a mezőgazdaság megújítására is kísérletet tettek, szövetkezeteket, gazdaegyleteket indítottak. Mi lett ezzel az örökséggel? – A kommunista éra a sikeres szövetkezeti kezdeményezéseket leradírozta. Az 1948 utáni időszakban sok minden gyökeresen megváltozott. Gyülekezeteink egy része mára nagyon elöregedett és elszegényedett, éppen amiatt, mert a székely embert mindenéből kiforgatták. 27 év óta folyik a vita a magyar oktatásról, de a székely falusi emberrel senki nem foglalkozik. Kicsit túlzás, de azt kell mondanom, hogy az én nemzedékemmel kihal a földszeretet is. Ma már nincsenek mezőgazdasághoz értő emberek. Ezt kellene újratanítani. Vannak persze pozitív példák, de a sikeres gazdálkodást biztosító szövetkezésre az emberek hatalmas bizalmatlansága miatt látok kevés esélyt. Tudjuk, mi történt a kollektivizálással, és az is nyilvánvaló, hogy akik tömbháznegyedekben nőttek fel, nem térnek vissza gazdálkodni. Dédszüleim elmentek Amerikába, hazajöttek és földet vásároltak, jött a román világ, elvette tőlük. Később a nagyszülők mentek Pestre vagy Bukarestbe kőművesként dolgozni, és amikor hazajöttek, ismét földet vásároltak. A gazdálkodásban volt egy közös forgórendszer, és még ott is nagyon sok mindent közösen oldottak meg, ahol nem működött gazdaszövetkezet. 27 év óta ezt a hagyományt nem sikerült újjáéleszteni. – Az egyházközségek által visszakapott földterületek tehát nem jelentenek akkora jövedelemforrást, mint régen. – Egyházközségeink 50–70 százalékban kapták vissza egykori birtokaikat. Jó eset az, ha egy nagyobb vállalkozónak bérbe tudják adni, amiért gabonát vagy pénzt kapnak. Fehér hollóként az a lehetőség is adott, hogy maga a lelkész gazdálkodik, ennek viszont az a veszélye, hogy a pap és a gyülekezet között feszültség keletkezik, mert egyesek szerint „tollasodik” a lelkész. Sok helyen azonban ezek a területek műveletlenek. Régen a kolozsvári kollégiumnak 500 hektár birtoka volt, aminek a töredékét kaptuk vissza. Az erdőrészek annyira le vannak tarolva, hogy jó darabig semmiféle jövedelmünk nem származik belőle. – Az unitárius egyház hogyan készül a reformáció ötszáz éves évfordulójának a megünneplésére? – Erdélyben a protestáns egyházaknak jó a kapcsolata, rendszeresen találkozunk. A rendszerváltás után, amikor az erdélyi és a magyarországi unitárius egyház egyesült, igyekeztünk részt venni az ökumenikus imaheteken, jó kapcsolatot építettünk ki a magyarországi egyházakkal is. Amikor először hallottam a Reformáció Emlékbizottságról, arra gondoltam, hogy itt egy szép összefogás készül. A püspökökkel való beszélgetésből derült ki, hogy valójában nem lesz közös ünneplés, mindenki a maga egyházkerületében ünnepel, így aztán mi magunk is külön pályáztunk. – Jövőre lesz 450 éves a vallásszabadságot kimondó tordai országgyűlés határozata. Ezt hogyan ünneplik? – 2018 valóban mozgalmas esztendő lesz az unitárius egyház életében. Év elején teológiai konferenciával nyitunk erdélyi, bukaresti, magyarországi és amerikai teológusok részvételével. Ha addig elkészül, jövő júniusban szeretnénk felavatni Kolozsvár belvárosában a Vallásszabadság Házát. A volt püspöki rezidencia alapos restaurálási munkálatokon esik át, ez ma Kolozsvár második legrégebbi háza. A harmadik nagy tervünk Dávid Ferenc szobrának felállítása a kincses városban. Az 1900-as évek elején született ötletnek bő száz évet kellett várnia a megvalósításra. A helyi önkormányzattal két éve próbálkozunk eredménytelenül egy köztéri hely kijelöléséről: minden javaslatunkat elvetették, vagy nem tárgyaltak róla. Az az elképzelés is meghiúsult, hogy a főtéri római katolikus templom kertjébe állítsuk fel a szobrot. Végül maradunk saját portánkon: Dávid Ferenc szobra a kolozsvári belvárosi unitárius templom és a kollégium közötti nyitott térre kerül. – Polémiát okozott az unitárius egyház kiállása a homoszexualitás mellett. A romániai történelmi egyházak közül egyedül önök nem írták alá Bukarestben az ezzel kapcsolatos, közös állásfoglalást. Ez mennyire osztja meg a híveket? – Szeretném hangsúlyozni, hogy az unitárius egyház nem mondta ki és nem is fogja kimondani az egyneműek házasságát, ez a köztudatba bevitt csúsztatás. A házasság, mint fogalom, a magyar alaptörvényben is rögzítve van férfi és nő között, de tudomásul kell vennünk, hogy ezen kívül vannak más kapcsolatok is. Mi tiszteletben tartjuk mindenki döntését, mert azt valljuk, hogy a Názáreti Jézus nem a kizárólagosságot hirdette. Nem hiszem, hogy a homoszexualitás körül kialakult vita ma a kereszténység legnagyobb problémája. Lehet, hogy rossz a hasonlat, de ha egy családnak van egy púpos gyereke, azt nem dobja el, nem küldi gyehennára, de nem is helyezi a kirakatba. – A rendszerváltás óta nagyon sok erdélyi unitárius lelkész tanult az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában. Mit lehet ezekből a tapasztalatokból ma Erdélyben alkalmazni? – Az angol egyetemeken inkább a teológia terén tudnak elmélyülni, Amerika pedig a gyülekezetszervezés jó iskolája. Minden erdélyi unitárius gyülekezetnek van egy amerikai testvérgyülekezete, és ezeknek a kapcsolatoknak mintegy hetven százaléka ma is működik. A kinn tanultak hatására Erdély-szerte beindult egy erjedési folyamat az istentiszteletek mellett kiépülő különböző foglalkozások, gyülekezeti kapcsolatok révén. Az a jó, hogy az erdélyi embernek van egy veleszületett normális szűrőrendszere, így a külföldi példákból csak azt veszi át, amit maga számára jónak ítél. – Az egyházak iránti általános érdektelenség, a kiürülő templomok jelensége, gondolom, az unitárius egyházat sem kíméli. Van-e erre gyógymód? – Egyházi életünk lelkészcentrikus, ezért lényeges, hogy a lelkész szakmailag jól felkészült legyen. A teológiai oktatás ma már olyan szinten áll, hogy képesek vagyunk hiteles prédikátorokat képezni. Olyan lelkészre van szükség, aki nemcsak szépeket mond, hanem szépeket is tesz. Az elöregedett gyülekezetekben az a kérdés, hogy egy huszonéves fiatal lelkész meg tudja-e találni a hangot a gyülekezet idős tagjaival. Én abban látom a jövőt, ha újra tudjuk értelmezni kapcsolatainkat. Olyan alkalmakat kell teremteni, ahol az emberek le tudnak ülni beszélgetni, és megtalálják kérdéseikre a választ. A pap mindenre nem tud válaszolni, ezért szükséges az értelmiségiek beépítése. A jövő feladata, hogy tanárnak, mérnöknek és más értelmiséginek is feladatokat adjunk. Ezen az úton kell haladni gyülekezeteink újjátervezésében. Ebben a folyamatban fontos szerep vár a szociális háló kiépítésére. Kolozsvár esetében már kidolgoztunk egy olyan hálózatot, hogy utcánként – vallási hovatartozástól függetlenül – hány magyar lakik és kinek van szüksége segítségre? Ez a többi egyházakkal közösen sokkal hatékonyabb és eredményesebb lenne. Mai szórványosodó településeink magyarságán leginkább az egyházak összefogásával lehetne segíteni. Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. február 9.Új templom, új gyülekezetAz öt éve önállósult, mintegy ötven lelket számláló szászfenesi református közösség magyar állami támogatással idén ősszel avatja fel új templomát. Az egyházközség Erdély egyik legfiatalabb gyülekezete, amely az építkezések nyomán az ország legnépesebb községébe történő betelepülőkkel együtt akár ezer tagot számláló gyülekezetté válhat. Kolozsvár szomszédságában fekszik az ország legnépesebb községe: a 2011-es népszámlálás adatai szerint Szászfenes 21 832 lakosából 3299-en vallották magukat magyarnak és mintegy ezren reformátusnak. A zömében római katolikusként számon tartott szászfenesi magyarság soraiban elsősorban a református gyülekezet tagjait lepte meg a népszámlálás eredménye: az addig 40–50 tagra becsült szórványgyülekezet csodálkozva tapasztalta, hogy a környék legvirágzóbb ingatlanpiacának köszönhetően a tömegesen betelepülő fiatal családok révén számottevően nőtt a magyar református közösség is. Az erdélyi települések rendjén ritka jelenség az ilyesmi, így nem véletlen, hogy a szomszédos magyarlónai egyházközséghez tartozó szászfenesi szórványgyülekezet 2012-ben vált önállóvá. Temploma nem volt – az istentiszteleteket a helyi kultúrházban tartották –, a presbitérium, a lelkipásztor és a mintegy ötven aktív tagot számláló gyülekezet mégis úgy döntött, hogy meg kell ragadni a lehetőséget, és új távlatokban kell gondolkodni. Magyar állami segítség A zömében Kolozsvárról beköltözött reformátusok felkutatása nem bizonyult könnyű feladatnak. A presbitérium, a régi pap és a tavaly tavasztól Máté István személyében meghívott új lelkipásztor csapatmunkájának köszönhetően ma már 640 református tag szerepel az egyházközség nyilvántartásában. Igaz, ezek közül egyelőre csak 164-en fizetnek egyházfenntartói járulékot, de az új gyülekezet már így is sokkal nagyobb, mint amiről az „őslakos” szászfenesi reformátusok valaha is álmodni mertek. Máté Istvánnal bejárjuk a kisvárosnyi település egyik dombjára épülő egyházi épületegyüttest, amely hőgazdálkodását tekintve a környék egyik legkorszerűbb temploma lesz. Több mint egy éve csak a falak állnak és áznak: a félmillió euróra tervezett beruházásnak eddig a töredékével készültek el. Az eredeti elképzelések szerint idénre tervezték a tetőszerkezet elkészítését, de cserépre így sem futná, ezért az eső elől egy speciális fóliával védenék a belső teret. Nemrég derült ki azonban, hogy a Bethlen Gábor Alapon keresztül a magyar kormány támogatni fogja az egyházi épületegyüttes átadását: a megítélt 160 millió forintból idén befejeznék a munkálatokat, így a reformáció 500 éves évfordulójára Erdélyben új református templom is épül. A 2017-es templomátadásról a gyülekezet álmodni sem mert: a legoptimistább elképzelések szerint is több évet vett volna igénybe az Erdély-szerte meghirdetett gyülekezeti gyűjtés, a helyi hívek adományai, az egyházkerület anyagi segítsége, illetve a magyarországi és nyugat-európai pályázati források révén folytatott építkezés. A presbitérium és a lelkész számított magyar állami támogatásra, az összeg nagysága azonban mindenkit meglepett. A hátralevő összköltség mintegy 90 százalékát kitevő pénz új helyzetet teremtett: most folyik a tavaly nyáron abbahagyott építkezés gyors újrakezdésének az előkészítése. Reményeik szerint idén ősszel Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor személyesen is részt vesz a templom felszentelésén. Istentisztelet a panzióban Egy négyemeletes tömbház földszinti lakásában kötünk ki Máté Istvánnal: ez az egyházi iroda, innen intézi a gyülekezet dolgait. Volt itt már istentisztelet is, de a gyarapodó közösségnek a panellakás szűknek bizonyult. A falu egyik közismert vendéglátó egységét, a Jozefini Panziót ajánlotta fel teljesen ingyen tulajdonosa az egyháznak a vasárnapi gyülekezeti alkalmakra. A lelkipásztor szerint minden kényelem adott az istentiszteletek megtartására, az igazi megoldás azonban mégis a templom. Ennek hiányában sokan nem tudnak megválni a kolozsvári gyülekezetektől: ott keresztelnek, ott konfirmálnak, ott esküsznek. Igaz, tavaly már öt fiatal konfirmált a helyi gyülekezetben. A lelkész javaslatára a templom falai közé – a rossz időjárás esetére – sátort húztak, így került sor az első istentiszteletre. Az emberek meggyőződtek, hogy most már csak idő kérdése templomuk birtokba vétele. „Ha lesz templomunk, sokan át fognak jönni a kolozsvári gyülekezetekből, akik még oda tartoznak, de már évek óta itt laknak. Elmagyarázzuk az embereknek: annak a gyülekezetnek legyenek a tagjai, ahol laknak. Ebben a kolozsvári lelkipásztorok is támogatnak” – magyarázza Máté István. Az „alvó” egyháztagok megtalálása Kolozsváron sem könnyű feladat, hiszen a 12 református gyülekezet és a népszámlálás adatai nem egyeznek: mintegy tízezer református magyar él Kolozsváron, aki egyetlen gyülekezethez sem tartozik. A szászfenesi hívek egymásra találását Facebook-csoport is segíti, és a lelkészházaspár igyekszik egyre több hívét személyesen is felkeresni. Az öt éve önállósult új közösség Erdély legfiatalabb gyülekezete: a reformáció ötszázadik születésnapján írják be magukat az erdélyi egyháztörténetbe. Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. február 23.Aki független sajtóról beszél, az hazudikÁgoston Balázst szókimondó cikkeiről ismerik. Az évi rendszerességgel Erdélyben is megforduló budapesti újságíró munkájáról, a világ dolgairól, a magyarság esélyeiről és gasztronómiai szenvedélyéről is beszélt lapunk Sajtóklub sorozatában. – Önéletrajzi bejegyzésedben azt írod magadról, hogy számodra a nemzethűség és az értékek védelme gyerekkorod óta természetes. Mit jelent ez manapság? – Személyes erkölcsi és intellektuális integritást, valamint az ettől elválaszthatatlan közösségi integritást, az egyéni és a nemzeti identitás tudatos megélését. Ma már senki sem tagadhatja, hogy nagy világfordulást élünk: az elmúlt évtizedekben ismert világrend recsegve-ropogva változik. Felemelkedőben a Kelet, alászállóban a Nyugat. Miközben a nyugati világ, azaz Európa és az Egyesült Államok a rendelkezésre álló erőforrások és javak nagy részét birtokolja, a társadalmai lassan felszámolják magukat az elöregedéssel és a természet rendjével való makacs szembeszegüléssel. Miközben dübörög a történelem, tervezett és szervezett folyamat keretében a harmadik világ civilizálatlan hordái zúdulnak ránk. Európa számos meghatározó vezető politikusa még mindig bárgyún tapsikol, és nem veszi észre, hogy háború van, még ha nem is az eddig ismert fegyverekkel vívjuk. Mások a geopolitikai átrendeződés kellős közepén azzal vannak elfoglalva, hogy magukat sem nőnek, sem férfinak nem érző különös emberek számára külön mellékhelyiséget létesítsenek. Ide süllyedt Európa. Ebben a zűrzavarban különösen fontos, hogy tisztában legyünk saját identitásunkkal egyénileg és közösségileg egyaránt. Ragaszkodnunk kell önazonosságunkhoz, gyökereinkhez, ismernünk és tisztelnünk kell önmagunkat, és másoktól is meg kell követelni a tiszteletet. – Hogyan kötelezted el magad az újságírás mellett? – Nem volt tudatos folyamat, inkább sorsszerű. Alkatilag sohasem bírtam elviselni az igazságtalanságot, az arcátlanságot, a silányságot. S mivel ebből fakadóan mindig volt véleményem a körülöttem zajló eseményekről, logikusnak tűnt ennek hangot adni. Már csak azért is, mert jobb, ha az ember kiírja magából, ami bosszantja, mint ha mérgében felrobban. Ez egyfajta terápia is. A közélet is mindig érdekelt, hiszen emberként, magyarként nem lehetek közömbös az iránt, hogy mi történik a népemmel, a hazámmal. Legkorábbi olvasmányélményeim is ezt erősítették bennem: Amerika őslakói, az indiánok a szülőföldjüket, a hagyományaikat védték a hódítókkal szemben, a Pál utcai fiúk a grundot a vörösingesek ellen, Eger csillagai pedig a hazát jelentő várat védelmezve feltartóztatták a muszlim áradatot. Egyszóval minden impulzus azt erősítette, hogy mindez fontos. Ezért már iskolás koromban írtam több nemzeti, jobboldali lapba, egyszóval belenőttem. – Azon magyarországi újságírók közé tartozol, akik rendszeresen járják a Kárpát-medencét. Nehéz általános véleményt megfogalmazni az Őrvidéktől Kárpátaljáig vagy Székelyföldig. Mégis hogyan látod ennek a szétszakadt magyarságnak a boldogulási esélyét? – Örülök az Őrvidék név használatának, mert feláll a hátamon a szőr, amikor egyébként derék hazafiak is burgenlandozzák Nyugat-Magyarországot mintegy beletörődve, hogy még a velünk bukó Ausztria is kiharapott egy darabot Magyarországból. S aztán szenvedélyesen neki is fogott asszimilálni az ottani magyarokat, sajnos elég nagy sikerrel… Ami a kérdést illeti: szeretnék derűlátó lenni, de sajnos nem vagyok az. A magyarság politikailag az elszakított országrészekben is megosztott, a nemzet ügye iránt elkötelezett szervezetek mellett rendre megjelennek a tájba simuló, az utódállamok vélt vagy valós érzékenységét elsődleges szempontnak tekintő önsorsrontó csoportok, és még jó, ha ezeket nem az utódállami akarat hozta létre… A közösség pedig – amint az a választásokon rendre kiderül – valamiért az ilyen pártokat támogatja meggyőző többséggel. Ezért nem látom azt az áttörési pontot, amitől például Székelyföldön megvalósulhatna a területi és kulturális önrendelkezés, legalábbis ami a Bukarest által szentesített jogi keretrendszert illeti. Felvidéken rémisztően erős az asszimiláció, a magyar párt ciklusok óta nem tud visszakerülni a pozsonyi parlamentbe. Az ukrán állam által elfelejtett, magára hagyott Kárpátalján tragikus a gazdasági helyzet, a kelet-ukrajnai harcok miatt sokan elhagyták szülőföldjüket, mert nem akarnak idegen érdekekért harcolni, főleg nem azon állam érdekeiért, amely nyíltan elnyomja a magyarságot. Délvidéken formailag létezik a kulturális önigazgatás, de a munkavállalás terén szemérmetlen nyíltsággal különböztetik meg az etnikumokat: egy magyar és egy szerb pályázó közül borítékolhatóan a szerb kapja meg az állást. Sajnos arra is van példa, hogy anyaországi vállalkozók nem Délvidéken, hanem Szerbiában fektetnek be. A horvát állam empatikusan viszonyul a magyarsághoz, persze az a körülbelül 14 ezer, területileg széttagolt magyar nem jelent fenyegetést Zágráb számára. A szlovén állam rokonszenvesen segítőkész, de sajnos a Lendva környéki néhány ezer magyar így is ki van téve az etnikai arányokból adódó beolvadás veszélyének. Borúsan látom tehát a helyzetet, de azért vannak biztató jelek is: Székelyföldön például az utóbbi időben javult a népesedési helyzet, ami életösztönt mutat, és több fontos ügyben sikerült összefogni. Erre lehet és kell is építeni. – Erdélyi vagy délvidéki magyarnak furcsának tűnhet, amikor a magyar sajtó bizonyos részében azt olvassa, hogy Magyarország egyre élhetetlenebb. Újságíróként jól ismered a magyar valóságot. Hogyan látod Magyarország megerősödését, mennyire kormánypárti kampány ez és mennyire valóság? – Részben kampány, persze, de ilyen a politika természete. Másfelől van is, mivel kampányolni. Gazdasági és pénzügyi téren egyértelműen sikeres Magyarország: ma már nem vagyunk közvetlenül kiszolgáltatva külső tényezőknek. Az államadósság nagyobb részével hazai szereplőknek tartozunk, ami lényeges változás a 2010 előtti helyzethez képest. Az oktatásban és a politikailag életveszélyesnek számító egészségügyben is kedvező folyamatok indultak el. A munkanélküliség gyakorlatilag eltűnt, ma már a munkaerőhiány jelent egyre nagyobb gondot összefüggésben a népesedési mutatókkal, amelyek minimálisan javultak ugyan, de a helyzet továbbra is aggasztó. A honvédelemben is pozitív irányú változások várhatók, amennyiben emelkedik az erre fordított költségvetési forrás. A kultúra terén is számos örömteli fejlemény történt az elmúlt években: kastélyok, várak, turistaházak, múzeumok, műemléképületek újultak meg. És ma már nem kizárólag magyarellenes, szélsőliberális, aberrált, magukat művészeknek nevező provokátorok juthatnak forrásokhoz. A legjobb nyilván az lenne, ha az ilyenek egy fillér közpénzt sem kapnának, de hát ismerjük a hazai és nemzetközi erőviszonyokat ezen a téren… Összességében úgy érzem: Magyarország és benne Budapest is élhetőbb, magyarabb lett, mint a 2010 előtti évtizedekben volt. De tagadhatatlan, hogy ahol nagy az erő és sok a lehetőség, ott a vámszedők, a sakálok, a hiénák is megjelennek, és ezek arrogáns rongyrázása nyomán okkal nyílik a bicska minden jóérzésű ember zsebében. Az is igaz ugyanakkor, hogy ettől még épül és fejlődik Magyarország. – Budapestről nézve milyennek tartod az erdélyi lapokat? – Számomra nagyon rokonszenves, hogy Erdélyben erős a regionális sajtó és lojális az olvasótábor. Az erdélyi magyar sajtó nagyobb része emellett világnézettől függetlenül nemzethű, és magyar érdeket képvisel. Ez olyan érték és erő, amit feltétlenül meg kell őrizni, annál inkább, mert érezhetően terjed az SZDSZ-vírus is. Ezzel szembe kell szállni, mert a közösség bomlasztása halálos bűn, különösen most, amikor napról napra változik a világ. – Mindenhol temetik a nyomtatott sajtót, amit az itt dolgozó újságírók válságként élnek meg. Vajon gond nélkül helyettesíthető a papír? – Biztos, hogy nem, és nem is hiszem, hogy temetni kell a nyomtatott sajtót. A hírműfajokban persze nem lehet versenyezni az elektronikus felületekkel, főleg a világhálóval. De komolyabb, elmélyültebb elemzéseket, publicisztikákat valószínűleg ezután is papíralapon olvasnak majd azok, akik egyáltalán olvasnak bármit. A jövő szerintem a nyomtatott sajtó és a világháló együttműködése lesz: a cikkek kiegészülnek például a témába vágó rövidfilmekkel, és így élővé válnak. – Egyre nagyobb a vita a sajtó hitelességéről. Hogyan látod ma az újságírás szerepét? – Meggyőződésem, hogy aki független sajtóról beszél, az hazudik. A sajtó és az újságíró nem lehet közömbös a körülötte zajló események iránt, nem szemlélhet semlegesen olyan történéseket, amelyekben saját népe, hazája érintett. A sajtó dolga az olvasó alapos, tényszerű, sokoldalú tudósítása, de emellett egyfajta nemzetnevelő küldetése is van. El kell magyarázni az összefüggéseket bizonyos jelenségek között – erősítve és formálva az olvasó identitását. A sajtó fegyver, amit a fajtánk és a hazánk védelmére kell használni. – Melyek a kedvenc műfajaid, miben érzed magad otthonosan? – Ha választani kell, akkor az aprólékos terepmunkával – ahogy mondani szoktuk, egerészéssel – járó riportot, illetve a publicisztikát választom, leginkább ezek állnak közel hozzám. – Milyen a magánember Ágoston Balázs, amikor éppen nem ír vagy nem szerkeszt? – Bő tíz éven keresztül tevékenykedtem az Erdélyi Magyar Ifjak testvérszervezetében, az Egyesült Magyar Ifjúságban, amíg el nem lehetetlenítették. Szerveztük a délvidéki EMI-tábort, a gyergyói EMI-táborban is a kezdetektől jelen vagyok. Emellett előszeretettel hódolok a gasztronómiai élményeknek: rajongok például a keleti konyhákért. De azért nemrég jóféle kocsonyát főztem, szóval a magyaros vonal itt is jelen van. Szeretem élvezni a képzőművészetet, nem tudnám elképzelni az életem zene nélkül, a rock és a metal világa a fő csapásirány, de azért nem kizárólagosan. És persze örök szenvedélyem a foci: ha tehetem, ott vagyok a legismertebb magyar ember, Puskás Ferenc klubja, a Kispest meccsein. Ágoston Balázs Budapesten született 1976-ban. 2002-ben szerzett sajtó szakirányú kommunikációs diplomát az egri Eszterházy Károly Főiskolán. 1991 óta jelennek meg írásai a Magyar Fórumban, a Hunniában, az Új Időkben, a Nyugati Magyarságban, a Karpatiában, a Barikád hírportálon. 2002 óta a Magyar Demokrata munkatársa, 2005 óta főmunkatársa. Társszerzője két publicisztikai gyűjteménynek: „Mi sokkal jobban gyűlölünk titeket”–magyarellenes és neosztálinista közbeszéd a magyarországi médiában (Magyar Ház Kiadó, 2004), Turulmadár az Akropoliszon–tényezők az európai civilizációért (Magyar Ház Kiadó, 2005), illetve a Lámpást adott-e az Úr kezünkbe? esszégyűjteménynek (a Jövő Értelmisége Projekt kiadványa, 2015). Makkay József | Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. március 2.Tőkés László: adott a lehetőség az igazság kiderítéséreA legfelső bíróság tavaly júniusban hagyta jóvá, hogy a katonai ügyészség újranyissa az 1989-es forradalom aktacsomóját. Az eltelt nyolc hónapban az üggyel foglalkozó négy katonai ügyész számos, a forradalomban és az azt követő hetekben szerepet vállaló közéleti embert hallgatott ki. A „forradalom szikrájaként” emlegetett Tőkés Lászlóval a korabeli eseményeket vettük számba. – Huszonhét évvel az 1989-es események után mennyire lehet érdemi bűnvádi eljárást lefolytatni a bűnösök kiderítésére? – Az ügyészek munkáját jelentősen megkönnyíti, hogy nem kell újból kezdeniük a vizsgálódást, a mostani eljárásnak ugyanis hosszú előzménye van. 1997 és 2000 között parlamenti bizottság foglalkozott a forradalom ügyével. Dan Voinea tábornok, volt katonai főügyész igen alapos kivizsgálást végzett, sőt, tőle személyesen tudom, hogy a kétezres évek elején vádemelésre készen, szinte teljesen összeállt a vizsgálati anyag, politikai nyomásra azonban az ügyet leállították. 2015-ben újra előkerült a forradalom dossziéja, de úgy zárták le, hogy nem kezdték újra a nyomozást. Ha jól számolom, ez most a harmadik nekilendülés. – A forradalmi eseményekkel kapcsolatban az Iliescu-rezsim a kilencvenes évek elején több információt is titkosított. Mekkora esélye van a titkosítás feloldásának? – A titkosított anyagok feltárását és az ügyészségi vizsgálat során történő hasznosítását nemrég Teodor Doru Mărieş, az 1989. December 21. Egyesület vezetője követelte. Tavaly decemberben az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjával közösen a Temesvár Társaság és jómagam is levelet intéztünk Klaus Johannis államelnökhöz, hogy járjon közbe az 1989-es temesvári események titkosított anyagának szabaddá tételéhez a vizsgálat számára. Ma már minden feltétel adott az igazság kiderítésére. – Hogyan látja, a mostani ügyészi kezdeményezés – a korábbiaktól eltérően – mennyire eltökélt abban, hogy bíróság elé vigye a forradalom iratcsomóját? – Amikor tanúként meghallgattak Bukarestben, az volt a benyomásom, hogy a négy tagból álló vizsgálóbizottság erős mandátummal rendelkezik arra nézve, hogy a végére járjon a 27 évvel ezelőtti eseményeknek. Úgy ítélem meg, hogy a legfőbb ügyészség és a katonai ügyészség ma erős pozícióban van. Augustin Lazăr főügyész határozottan ellenezte a büntetőtörvénykönyv módosítását, nem volt tehát kérdéses, hogy melyik oldalon áll. Valamennyi ügyészség ellenezte az utódkommunista Grindeanu–Dragnea kormány mesterkedéseit, tehát feltételezem, hogy európai és amerikai támogatással a vizsgálóbizottság képes lesz végig vinni az 1989-es forradalom ügyeinek kivizsgálását. – Ma már tudjuk, hogy az Iliescu-rendszer ellopta a forradalmat, és a rendszerváltás első hónapjaiban ennek a forgatókönyvnek rendelt alá minden belpolitikai eseményt. Önben ez a történet mikor tudatosult? – Néhány hónapnak el kellett eltelnie, hogy ráébredjek a valóságra. Két hétig aranykalitkában tartottak és Románia hőseként ünnepeltek. Szükségük volt Mircea Dinescura, Doina Corneára, Ion Caramitrura és természetesen rám is, hogy Ion Iliescu hiteles személyiségek mögé bújva eljátssza a forradalom vezetőjének szerepét és elfedtesse azt, hogy ő tulajdonképpen egy jól kigondolt forgatókönyv szerint levezényelt katonai puccs vezetője, amiben a Szekuritátéra támaszkodik. Iliescu gyakorlatilag azokat mentegette a felelősségre vonás alól, akik 1990 márciusában a Szekuritátét átkeresztelve megalakították a Román Hírszerző Szolgálatot. Már 1990 januárjában, februárjában sűrűsödtek a forradalom eltérítésére utaló jelek. Doina Cornea visszavonulásával azonban én magam nem értettem egyet, és a március 19-i véres marosvásárhelyi eseményeknek kellett bekövetkezniük, hogy előttem is lehulljon a lepel, és rádöbbenjek, valójában mit történik. – Erre hogyan reagált? – Egy amerikai körúton éppen a romániai forradalmat népszerűsítettem, amikor megjöttek a marosvásárhelyi eseményekről szóló hírek. Ekkor adtam ki Washingtonban azt a nyilatkozatot, amelyben az Iliescu-rendszerrel szembe fordulva lelepleztem, hogy mi történik a magyarság rovására a kommunista visszarendeződésben. Ez volt a román hatalom és a közöttem levő viszony szakítópróbája. Végleg kimaradtam a Nemzeti Megmentési Front tanácsából: kivonultam, de ki is szorítottak belőle. Iliescu még tett néhány próbálkozást, és elküldte hozzám Cazimir Ionescut, hogy meggyőzzenek, legyek a rendszerük magyar tagozatának a vezetője, de ekkor már nem voltam kapható semmilyen együttműködésre. – Az RMDSZ elnöke, Domokos Géza közismerten Ion Iliescu elkötelezett híve volt. Vele vitatkozott erről a helyzetről? – A személyes vitákra már nem emlékszem, de az tény, hogy ekkor már előjöttek az első ellentétek a Domokos Géza vezette RMDSZ és közöttem. Közismert, hogy az RMDSZ rendkívül kétesen viszonyult a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez, nem álltak a helyzet magaslatán. Akkoriban Verestóy Attila vett részt a bukaresti tárgyalásokon. Sajnos sem Király Károly, sem Ion Iliescu nem jött le Marosvásárhelyre. Szerintem Verestóy elvtelenül erősítette Iliescuéknak a magyarokat kriminalizáló vonalát. Keserű iróniával mondom, még jót tett, hogy a Görgény-völgyi agresszorok rátámadtak az RMDSZ-re, és ez által az RMDSZ marosvásárhelyi közszereplői – Sütő Andrással együtt – méltatlanul megszenvedték a pogromkísérletet és az agressziót. Áldozatuk által terelték jó irányba az események értékelését. – Milyen esélyt lát az 1990 marosvásárhelyi márciusi események ügyészségi kivizsgálására? – Ne feledjük, hogy 2015 őszén a katonai ügyészség lezárta a forradalom dossziéját, mielőtt megnyitotta volna, de a következő évben mégis újra elővette. Ez nem utolsósorban az 1989. December 21. Egyesületnek, Teodor Mărieş hősies helytállásának és a strasbourgi emberjogi bíróság döntésének köszönhető. A strasbourgi bírák igazat adtak a forradalom és a bányászjárás áldozatai keresetének. Ezek után bizakodó vagyok. Az 1989 decemberétől júniusig terjedő események folyamatába szervesen beleilleszkedik a marosvásárhelyi fekete március is. Ezek a visszarendeződés fontos állomásai, 1990 márciusa végképp, hiszen a Román Hírszerző Szolgálat megalakítása révén formailag ekkor került hatalomra az események hátterében megbúvó Szekuritáté. A politikusi gárdában pedig együtt maradt a Ion Iliescu, Petre Roman, Virgil Măgureanu, Mihai Chiţac és a Victor Stănculescuból álló csapat, amely e folyamat áldozataiért, a gyilkosságokért és különböző más bűncselekményekért felelős. – Kérdés, hogy csupán négy ember felelős a rendszerváltás elsiklatásáért és az ezzel járó bűncselekményekért, vagy ez a kör sokkal szélesebb? – Most, hogy a múlt decemberi országos választásokon a kommunista visszarendeződés újból diadalt aratott, túlságosan is érintett az egész politikai osztály. Jelenleg nem az igazak és a hamisak között folyik a küzdelem, hanem a különböző erőcsoportok között: a régi Szekuritáté és a régi hatalom képviselői, valamint az utódpárt és az egészében véve kompromittálódott politikai osztály különböző erőcsoportjai között. Úgy tűnik, sokan szabadulni akarnak a csausiszta szárnytól, noha ez még mindig nagyon erős. A SRI volt elnöke, Costin Georgescu, Radu Tinu, a temesvári Szekuritáté volt helyettes vezetője, Filip Teodorescu, a Szekuritáté volt kémelhárításának a vezetője vagy Ioan Talpeş, a Külügyi Hírszerző Szolgálat egykori irányítója mind azon mesterkednek, hogy a temesvári népfelkelést leértékeljék, és a Szekuritáté módjára külföldi beavatkozásként a magyar és orosz titkosszolgálatok számlájára írják. Itt egy komoly hatalmi és emlékezetpolitikai küzdelem folyik. A jelenlegi viszonyok között ez nagyon meggyengíti az igazságtétel ügyét. Elképzelhetőnek tartom, hogy tovább folytatódik az évtizedek óta tartó halogató, maszatoló politika, amely csak a múlt főkolomposainak a halálával ér véget. – Hogyan látja az igazságszolgáltatás pártatlanságát? – A SRI aligazgatójának, Florin Coldea tábornoknak az esete és sok más intő jel rávilágít azokra az összefonódásokra, amely a titkosszolgálat és a politikum, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás között fennáll. Ez az összefonódás a hatalmi ágak szétválasztásának a reménytelen helyzetét mutatja, és megvilágítja a különböző magyarellenes döntéseket is. Kérdés, hogy ezen a téren Románia képes lesz-e az európai követelményeknek megfelelő előrelépésre. Úgy látom, a román titkosszolgálat felvilágosultabb, realistább része tudatában van annak, hogy a titkosszolgálatokban is hatalomváltásra van szükség. Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. április 6.Családbarát jövőképEgy éve okoz váltakozó belpolitikai vitát a Koalíció a családért nevű civil szervezet hárommillió aláírással támogatott alkotmánymódosítási kérése, amelyben a kezdeményezők a törvényhozástól azt szorgalmazzák, hogy Románia alaptörvényében tételesen szerepeljen: a család intézménye egy férfi és egy nő házasságán alapszik. A példátlanul nagy számú aláírással és széleskörű egyházi támogatással benyújtott polgári kezdeményezés valamennyi párt számára kemény dió ahhoz, hogy a jogszabály-kezdeményezés tíz hónapi várakozás után vakvágányra kerüljön. A szexuális kisebbségek jogait védő néhány civil szervezet tiltakozása ellenére a törvénytervezet márciusban mégis bekerült a törvényalkotási munka taposómalmába, és miután hét elején a képviselőház plénuma cikkelyenként elfogadta a szöveget, a másnapra meghirdetett szavazás – amelynek érvényességéhez kétharmados többség kell – egyelőre elmaradt. Parlamenti források szerint azonban ami késik, nem múlik, így hamarosan Románia is felkerül azon európai országok közé, ahol a család eredeti fogalmát és társadalmi fontosságát az ország alaptörvénye garantálja. (Mint ismeretes, a 2012. január 1-jén hatályba lépett magyar alaptörvény is kimondja ezt.) A különböző, szélsőségesen liberális szervezetek ezzel kapcsolatos támadásaira kár szót fecsérelni, hiszen a családi intézmény fontosságának, megtartó erejének, és az ország jövője szempontjából betöltött szerepének minden más törekvést felül kell írnia, ami az egészséges társadalom alapsejtjét veszélyezteti. Egy olyan országban, ahol az elmúlt 27 évben bekövetkezett demográfiai zuhanás beláthatatlan következményekkel fenyegeti nemcsak az ország gazdasági fejlődését, hanem a következő évtizedekben nyugdíjba vonuló nemzedékeket is, a politikumnak minden lehetséges eszközt be kell vetnie e negatív születési trend megfordításáért. Az alkotmánymódosítás önmagában persze kevés. Jól átgondolt és hatékony családbarát törvények nélkül a társadalom – és benne a romániai magyarság – nem tud túllépni a mai mélyponton. A viszonylagos anyagi jólét és létbiztonság néhány erdélyi centruma igazolja: ha vonzóvá lehet tenni egy-egy települést, az a gyerekvállalásra is pozitívan hat. Ezt igazolja a kolozsvári fiatalok házasodási és gyerekvállalási kedve: tavaly mindkét területen országos rekord született. Az egyelőre egyedinek tűnő hazai példák azt igazolják, hogy a demográfiai szakadékból is van kiút. A nagy kérdés az, miként lehet ezt országosan is kamatoztatni. Az alkotmánymódosító törekvés, illetve az ehhez kapcsolódó törvények jelenthetnek ehhez jó kezdetet. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. április 13.Nemzeti Színház: Kolozsváron is remekelt a Tóth IlonkaA szovjet elvtársaknak természetesen nem kell felállniuk – hangzik el többször is Tóth Ilonka kirakatperének tárgyalása során a budapesti Nemzeti Színház előadásában. Aki részt vett bírósági tárgyalásokon vagy filmekben látott ilyent, talán hihetetlennek tartja, hogy ez megtörténhetett. Pedig nem fikció ez, hanem valóság: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc véres megtorlásának néhány epizódja elevenedik meg Szilágyi Andor művében Vidnyászky Attila rendezésében. Nehéz erről az előadásról elfogulatlanul írni, hiszen rég nem látott színházi ünnep volt Kolozsváron. 2016 októberében hasonló fergeteges siker övezte a darab ősbemutatóját Varsóban, a Teatr Polskiban, a Magyar–Lengyel Szolidaritás Évében. A számos méltató lengyel kritika közül álljon itt egy rövid mondat: „a politikai gyilkosság áldozatává lett fiatal, mélyen hívő, ártatlan Tóth Ilona a magyarok számára a megalázás, majd az elhallgattatás évei után újra felfedezett hősnő”. A főszerepet játszó Waskovics Andrea maga is utolsóéves budapesti színis hallgató, akárcsak a 24 éves Tóth Ilonka, akit orvostanhallgatóként egy fővárosi kórház részlegvezetőjévé neveznek ki. A darab alaphangulatából és a forgószínpadnak megépített díszletből már az előadás első perceiben kiderül, hogy rendhagyó koncepciós per kellős közepébe csöppen a néző. Tökéletes korrajz ez a kommunizmusról, olyannyira hogy Moszkvától Berlinig bármelyik volt kelet-európai fővárosban játszódhatna. A szovjet elvtársak árgus szemei alatt készülődő perirat tartozékai – vallatás, jegyzőkönyvek és zsarolás céljából a hozzátartozó családtagok fogvatartása – annyira emberellenes körülmények között születnek, hogy még a magyar vallatótiszteknek is van némi lelkiismeret-furdalása, de ezen a rendszer kegyetlensége és abszurditása hamar átsegíti őket. Tóth Ilonkának, a 24 éves medikának az alapbűne az, hogy részt vett a forradalomban, gyógyítja a sebesülteket, majd később menedéket nyújt a felkelőknek azzal, hogy a kórházba utalja be őket. Erre épült tehát a koncepciós per, amely azt „bizonyítja”, hogy a fiatal orvosnő embert ölt a rendszer egyik felderítő tisztjének személyében. Innen már egyenes út vezet a megtorló Kádár-rendszer közismert tézisének kimondásához, hogy Budapest utcáin nem ártatlan és lelkes fiatalok harcoltak az ország szabadságáért, hanem köztörvényes bűnözök gyilkoltak kommunistákat. Nemcsak a karrierjét, hanem az életét is kockáztató védőügyvéd gigászi harca ellenére Tóth Ilonkát végül felakasztják. A tömegjelenetekben dúskáló, a történelmi hűséget óraműpontossággal bemutató darab végkifejleteként a nézők a vártnál is többet kapnak. A Nemzeti Színház nagy öregjei – Bodrogi Gyula, Csurka László, Dózsa László, Mécs Károly és Voith Ági – nem csak a színészi mivoltukban alakítanak maradandót, hanem néhány gondolat erejéig megosztják a nézővel 1956-os élményeiket is. A legtöbben személyesen is részesei voltak a magyar szabadságharcnak, Voith Ági pedig színész édesanyjáról mesélt, aki 10 év hallgatással tiltakozott a Kádár-rendszer megtorlásai ellen. Az előadás létrejöttét támogató Magyarország kormánya nevében Trócsányi László igazságügyi miniszter köszöntötte a kolozsvári közönséget. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. április 20.A kétnyelvűség hamis illúziójaNem szeretnék ünneprontó lenni, és lelohasztani magyar politikusaink hurráoptimizmusát a romániai egészségügyben használatos magyar nyelv térhódításáról. Az erdélyi és a magyarországi sajtó kész tényként tálalta a hírt az RMDSZ által benyújtott és megszavazott törvénytervezetről, amely előírja, hogy magyar lakosságú, vegyes vidékek egészségügyi hálózatában anyanyelvü-kön mondhassák el panaszaikat az orvoshoz forduló betegek. Van már ehhez hasonló törvény, amit az önkormányzatokban ma sem alkalmaznak, a román parlament pedig elfogadott egy újabbat, hadd lássa a világ, hogy Románia – papíron legalábbis – betartja a kisebbségek nyelvi jogait. Aki vegyes lakosságú vidéken él, jól tudja, hogy a románul rosszul beszélő olaszteleki kislánnyal a kolozsvári sürgősségin tavaly megesett gyalázat távolról sem egyedi eset, legfenebb a hozzátartozók nem csapnak cirkuszt. Évekkel ezelőtt ezt jómagam is megtapasztaltam gyerekeimmel, amikor a bunkó román szakorvos azt kérte számon rajtam, hogy hatéves kisfiam miért nem tudja elmondani neki románul, hol fáj, mi a panasza. Miután felocsúdtam pofátlanságától, nem éppen szalonképesen elmagyaráztam az orvosnak, hogy harminc-negyven évvel ezelőtt minden épeszű kolozsvári román tudott annyit magyarul, hogy legalább konyhanyelven elboldoguljon a vegyes lakosságú környezetében. Mondanom sem kell, a gyereket más orvoshoz vittem, de hát tudjuk, hogy nem ez a jellemző. A frissen elfogadott törvénnyel éppen az a baj, hogy az ilyen orvosok viselkedésére semmiféle gyógymódot nem ad, miközben a kétnyelvűség hamis illúzióját kelti. Valójában magyar politikusaink számára jelent gumicsontot. Valaki is komolyan hiszi, hogy egy olyan országban, ahol a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetet lesöpörték az asztalról, a mostani jogszabály egy őszinte gesztus irányunkba? Talán inkább arról van szó, hogy az Európa Tanács jelentéstevőinek kolozsvári látogatása és a készülő országjelentés tette ezt ennyire sürgőssé. Hogy a román kormánynak egy újabb érve legyen amellett, hogy a magyarság hangoskodásának nincs alapja, mert a törvények az önkormányzatokban és az egészségügyben is biztosítják a szabad anyanyelvhasználatot. Mindannyian tudjuk, hogy csak akkor kezdődhet el a magyar nyelv erdélyi térhódítása, ha a román mellett anyanyelvünk is hivatalossá válik. Ha törvény szabályozza, hogy a vegyes lakosságú vidékeken élő kétnyelvűség szellemében patikától vasútállomásig és polgármesteri hivataltól kórházig bárhol megszólalhatunk magyarul. És választ is kapunk. Ha ezt magyar politikai elitünk nem tűzi ki célként, akkor maradnak a pótcselekvések. Amelyek szépen hangzanak, de gyakorlati hozadékuk nulla. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. április 28.Toró T. Tibor: az EMNP az autonómiatábor zászlóshajójaAz Erdélyi Magyar Néppárt ötödik kongresszusa Toró T. Tibort, a párt alapító elnökét ügyvezető elnökké választotta. A párt erdélyi mozgásteréről, külhoni kapcsolatairól, a szervezetépítésről és az autonómiamozgalmak esélyeiről beszélgetett Makkay József, az Erdélyi Napló felelős szerkesztője. – A párt elnöke, Szilágyi Zsolt úgy fogalmazott a tisztújító kongresszuson, hogy „a most megválasztott csapattal lehet dolgozni”. Ügyvezető elnökként hogyan látja, mi változik az EMNP életében? – Az új elnökség átlagéletkora 39 év, tehát a fiatalítás sikeres volt. De a fiatalság önmagában még nem érték, ha mindez nem jár a párt tevékenységének mennyiségi és minőségi növekedésével. Ügyvezető elnökként azon leszek, hogy bebizonyítsuk: országos gyűlésünk jól választott. Az elmúlt évek politikai harcaiban azt a címkét ragasztották ránk, hogy nem tudunk mást, csak politikai ellenfeleinket bírálni, és velünk nem lehet tárgyalni. Nos túl azon, hogy egyik vád sem igaz, ennek tudatában kell elmerülnünk a közösségi munkában, és kezdeményezéseinkkel kell bizonyítanunk az ellenkezőjét: a Néppárt egy konstruktív ellenzéki párt, amelynek fő szövetségese a nyilvánosság. Ablak kell hogy legyünk, amelyen keresztül belátást engedünk a politika és a közigazgatás boszorkánykonyhájába, és Robin Hoodként mindig a közösség és annak tagjai pártján kell állnunk, a „hatalommal” szemben. Ha az alázat, a bátorság és a szorgalom pillérein állunk, ennek a hozzáállásnak előbb-utóbb megjön az eredménye. – A romániai magyar közélet alaphelyzete változatlan. Van egy mindent uraló RMDSZ és szövetségese, a Magyar Polgári Párt. A „mindenki ellenzékeként” fellépő Néppárt hogyan tud ebben a háromszögben tartósan építkezni, és eredményt felmutatni? – Ez a háromszög tulajdonképpen csak arra jó, hogy eltakarja azt, miszerint az erdélyi magyar politikai képviselet kétpólusú. Az egyik oldalon a bukaresti hatalomba beépülni igyekvő, pozícióorientált politikusgárda áll, amely a magyar érdekérvényesítést úgy képzeli el, hogy az „otthon” felmerülő problémákra engedményszerűen talál megoldást – többnyire titkos paktumok és alkuk által. Ezzel meghúzza ennek a politikának a korlátjait is, hiszen annyi a mozgásterük, amennyit a bukaresti főhatalom megenged. Ennek a csoportnak lett most része az MPP néhány vezetője, és megpróbálják magukkal rántani pártjuk egészét. A másik oldalon az autonómia-pártiak vannak, akik Bukarestből közjogi keretet és közösségi jogosítványokat akarnak csupán, amelyek „otthon” a közösség- és intézményépítés hatékony eszközei lehetnek. A Néppárt ennek a tábornak a politikai zászlóshajója, de itt a helye mindenkinek, az MPP derékhadának is, akik az autonóm közösség jövőképében hisznek. Hogyan lehet építkezni? Erre röviden országos gyűlésünk jelmondata lehet a válasz: „Tisztességgel, következetesen”. Tudom, sokan azt mondják, hogy a tisztesség és a becsület már nem politikai kategória, sőt ha túl sok van belőle, az csak kudarchoz vezethet. Én maradok régimódi, és amíg bírom, próbálom bizonyítani ennek ellenkezőjét. Hiszem, hogy igazunk van, amikor a megmaradást, megerősödést nem a bukaresti kijárásos politikától várjuk, hanem az erdélyi közösség- és intézményépítéstől. – A kongresszuson elhangzottak olyan érvek is, hogy a román–magyar viszony körül olvad a jég, miközben a megfogalmazott „autonómia prioritása” terén tapodtat sem haladunk előre. Mi hozhatna áttörést? – Én még nem érzem ezt az olvadást, de az áttörés feltételét egyelőre nem is itt keresném. Először saját sorainkat kellene rendezni, és most nem csak a Néppártra gondolok, hanem az autonómiához való viszonyulást kellene egyértelművé tenni, egy középtávú célrendszert megfogalmazni, és egy munkamegosztáson alapuló, egyeztetett politikai akciótervet kidolgozni. Ez persze nem lehetséges anélkül, ha a fentebb vázolt törésvonal felett nem verünk konszolidált hidat. Erre jelenleg azonban nem látok hajlandóságot a túloldalon. A magyar nemzetpolitika szerepe lehetne ebben meghatározó, amely megmutatta erejét, amikor szerepet vállalt az erdélyi magyar választók mozgósításában. Hasonló szerepet kell vállalnia az autonómia felé vezető politikai cselekvések összehangolásában is. A 2016-os parlamenti választásokon az RMDSZ ismét kapott egy biankó csekket, amelynek fedezetét most kellene megmutatnia. Még nem látszik, hogy van-e mögötte tartalom. De mindez nem jelentheti azt, hogy mi is zárójelbe tesszük stratégiai céljainkat. Hisszük, hogy a közösségi autonómiák közjogi rendszere nem csak egy megoldás, hanem az egyetlen hosszú távú békés megoldás, az összes politikai cselekvésünk zsinórmértéke. – A Néppárt keretprogramja számos előírásában kibővült. Melyek ennek a változásnak a legfontosabb elemei? – „A megtalált út – esélyt és szabadságot Erdélynek” című politikai keretprogramunk nem veszített sem aktualitásából, sem érvényességéből. A módosítások jelzésértékűek. Megmutatják a Néppárt számára fontos hangsúlyokat és cselekvési irányokat. Amikor a politikánk alapját képező értékek – szabadság, család, erdélyiség, nemzet és a kereszténység morális értékeire alapozó demokrácia – sora kiegészülnek a társadalmi igazságossággal és esélyegyenlőséggel, valamint a közösség értékeivel, a Néppárt nagyobb figyelemmel fordul természetes és épített környezetünk egészsége felé. És ezt mindig a közösség és annak tagjai oldaláról teszi. A keretprogram szakpolitikai fejezetének kiegészítése azt mutatja, hogy önkormányzati képviselőink és szakpolitikusaink kiemelt figyelmet fordítanak ezekre a területekre, legyen szó a szórványiskolák sorsáról, a közösségi egyetemeink támogatásáról vagy a felekezeti oktatás jogi kereteinek tisztázásáról. De hasonlóan fontosnak tartjuk a közművelés-szervező hálózat vagy a közszolgálatiság felett őrködő erdélyi magyar médiatanács létrehozását. Kiemelt szerepe van a Mikó Imre-tervre épülő Kárpát-medencei gazdaságfejlesztő program Erdélyre történő kiterjesztésének, vagy az Erdélyi Magyar Gazdaegyesületek Szövetségével partnerségben történő falugazdász-hálózat létrehozásának is. Ebbe a sorba illeszthető a Néppárt külpolitikai vonalvezetésére vonatkozó kiegészítés: az európai autonomista és regionális pártcsalád, az Európai Szabad Szövetség (EFA) teljes jogú tagjaként keresünk újabb nemzetközi partnereket autonómiatörekvéseink érvényesítéséhez. A lényeg, hogy a programmódosításnak konkrét következménye kell, hogy legyen döntéseinkben és cselekvéseinkben. – A párt többször is kiállt a román igazságszolgáltatás mellett, jelezve, hogy a magyar politikusok viselt dolgait is el kell számoltatni. Most árnyalják véleményüket, mely szerint szükség van az igazságszolgáltatás politikamentességére és függetlenségének biztosítására. Elmondható, hogy ma Romániában a magyarságuk miatt is meghurcolnak büntetőjogilag embereket? – Aki azt gondolta eddig, hogy az igazságszolgáltatás politikai befolyástól mentesen működik, az nem ismeri a romániai rögvalóságot. Távol állunk még ettől, de a Macovei-reformok azért hoztak változást jó irányban. A titkosszolgálatok átláthatatlan és ellenőrizetlen befolyását az ügyészség és a bíróság munkájára viszont egészségtelen folyamatnak tartjuk, amit szabályozni kell. Abban nincs változás szemléletünkben, hogy a korrupcióért felelnie kell minden közéleti vagy közigazgatási szerepet vállaló személynek, és azzal sem értünk egyet, hogy korrupt politikusok csak a román pártokban vannak. Nem minden korrupt politikus román és nem minden korrupcióval vádolt magyar politikus ártatlan. Ki fogunk állni viszont minden olyan magyar politkus mellett, akit igazságtalanul hurcolnak meg. Nincs erre egységes recept. Mezey János, Ráduly Róbert, Antal Árpád vagy Horváth Anna ügye az eljárások jelenlegi állása és a nyilvánosságra hozott vádak szerint inkább koncepciós pernek látszik, mint az igazság keresésének. – A széles körű anyanyelvhasználat kivívását a politikum és a civil szervezetek hatékony munkamegosztásában látják. Ön szerint a kolozsvári táblaügyben megnyert per mennyire lehet precedensértékű az erdélyi magyarság törekvéseiben? – Abból a szempontból biztos precedensértékű, hogy a komoly jogvédő és jogérvényesítő civil szervezetek minden tiszteletet és segítséget megérdemelnek a politikum részéről munkájuk végzéséhez. A kolozsvári győzelem olyan rést ütött az anyanyelvi jogainkat korlátozó román többségű közigazgatás falán, amelyet vétek lenne nem kihasználni. A Néppárt mindig is partnerként tekintett a jogvédő civilekre, ezután sem lesz másképp. Velük közösen kell fellépnünk az öndiszkrimináció káros gyakorlata ellen is, amikor magyar politikai szervezet színeiben megválasztott elöljáró korlátozza – félelemből, számításból vagy nemtörődömségből, mindegy miért – anyanyelvi jogaink érvényesítését. – A külhoni állampolgárság közjogi intézményének minél több tartalommal való megtöltését szorgalmazza a párt. Ez konkrétan mit jelent? – A külhoni magyar állampolgárság egyelőre erős szimbolikus töltetén túl közjogi szempontból csupán a választójogot jelenti, ami kétségtelenül fontos eredmény, de a Néppárt álláspontja szerint nem szabad itt megállni. Nemzetpolitikai kapcsolatainkon keresztül arról próbáljuk meggyőzni a magyar törvényhozást, hogy a jelenleg hatályos törvények felülvizsgálatával – természetesen odafigyelve a magyar költségvetés teherbíró képességére is –, bontsuk le azokat a törvényi korlátokat, amelyek magyarországi állandó lakcímhez kötnek olyan – főleg kulturális, gazdasági és szociális jellegű – állampolgári jogosítványokat, amelyek kiterjeszthetőek a külhoni magyar állampolgárokra is. Ezáltal a szülőföldön maradás nemzetpolitikai stratégiája konkrét megerősítést nyerne. – A Néppárt szorgalmazza az együttműködést a transzilvanizmus értékeit felvállaló román csoportosulásokkal. Ez meglátszott az Erdély-zászlót ért hatósági zaklatások elleni kiállásban is. Lát-e esélyt ennek a román törekvésnek a megerősödésére? – Lassú és keserves folyamat a román transzilvanista erők szervezeti konszolidációja, hiszen a centrista szemléletű politikai pártrendszer és Bukarest szűk látókörű nemzetpolitikája ellenérdekelt a regionális pártok megerősödésében, és nem idegen tőle a titkosszolgálati diverziós eszközök bevetése sem. Meggyőződésem, hogy ezt a folyamatot késlelteni lehet ugyan, de gátat szabni neki nem. Ezért a Néppárt feladatának tekinti a stratégiai partnerség kialakítását az Erdély autonómiájában érdekelt román transzilvanista szervezetekkel. Vitánk is van velük, hiszen sokan közülük már indulásból az etnikailag vegyes pártok létrehozásában látják a megoldást. Mi az elmúlt száz év nemzetpolitikai realitásaiból kiindulva, elsődlegesen magyar transzilvanista pártként az olyan típusú együttműködésben hiszünk, amely során a felek saját szervezeti-értékrendi identitásukat megőrizve és tiszteletben tartva tudnak fellépni a közös célokért. Amíg az RMDSZ Bukarestben köt paktumokat és szövetségeket, addig mi Erdélyben keressük a politikai partnereket. Ha ezt a két törekvést sikerül összehangolni és a magyar érdekérvényesítés szolgálatába állítani, biztos, hogy eredményesebbek leszünk. Erdélyi Napló; itthon.ma/erdelyorszag 2017. május 18.A „kicsi magyar világ” adott lelkierőt ErdélybenBabucs Zoltán hadtörténész Csíkszereda és Kézdivásárhely 1940-es hazatéréséről szóló kötetét mutatták be a napokban Budapesten. A „kicsi magyar világ” szakavatott kutatójaként a budapesti történész számos cikkben és tanulmányban foglalkozik a második bécsi döntés nyomán visszaszerzett észak-erdélyi és székelyföldi területek történetével. A könyv júniusban székelyföldi író-olvasó találkozók keretében is megvásárolható lesz. A szerzővel az 1940-es történelmi eseményekről beszélgettünk. - Legújabb kötete két székelyföldi város, Csíkszereda és Kézdivásárhely 1940-es hazatéréséről szól. Hadtörténeti szempontból a magyar hadsereg számára mennyire volt nehéz feladat a második bécsi döntés alapján visszacsatolnia a Magyarország számára megítélt erdélyi területeket? – Az észak-erdélyi területek birtokbevételére mindössze tizennégy nap állt rendelkezésre. A keleti határra felzárkózott mintegy félmillió honvéd a románok ellen 1940. augusztus 28-ra tervezett és aztán lefújt támadó hadművelet szerinti hadrendi csoportosításban, alárendeltségi viszonyaiban és meghatározott menetvonalait használva, teljes fegyverzettel és felszereléssel vett részt a megszálló műveletben. Ekkora hadsereg számára a virágesős, „csókos háború” korántsem volt egyszerű feladat, mint gondolnánk, ugyanis a románok lepusztult infrastruktúrát hagytak maguk után, így a honvédek meghatározott menetvonalakon haladhattak. Előfordult, hogy egyes útszakaszokon a csapatok feltorlódtak, s akkor még nem szóltunk a domborzati és időjárási viszonyokról, amelyek próbára tettek embert, lovat, gépjárművet egyaránt. – Milyen hadiutakon történt Észak-Erdély visszavétele? – Az 1. hadsereg Nyíracsád–Kisvárda között felzárkózott részei a Nagyvárad–Szatmárnémeti vonal átlépése után Dés–Marosvásárhely irányába meneteltek. A 2. hadsereg seregtestei – az V. hadtest kivételével, amely a Szeged és a Fekete-Körös közötti magyar–román határ biztosítására maradt vissza – Nagyvárad elhagyását követően az Érmihályfalva–Szilágysomlyó–Dés menetvonalon haladtak Szamosújvár felé. A 3. hadsereg Técsőnél lépte át a határt, s Besztercén és Szászrégenen át vonult a Székelyföldre. A Nagyváradon több ízben is tanácskozó magyar–román vegyes katonai bizottság megszabta a terület átadását és átvételét, illetve a bevonulás menetrendjét, és arról is határozott, hogy Kolozsvárt csak szeptember 11-én délben érhetik el a honvédek, azonban a második bécsi döntés által a Magyar Királyságnak visszaadott területeket szeptember 13-án 18 óráig kellett birtokba venni. Mivel erre az erőltetett menetekben kimerült gyalogos seregtesteket nem lehetett igénybe venni, a Kolozsvár–Dés–Naszód vonal elérését követően a Székelyföld birtokbavételére a gyorshadtest részeit küldték előre. Szeptember 12-én a gyorshadtest csapatai elérték a Barót–Nagybacon–Csíkszentgyörgy–Torja vonalat, szeptember 13-án Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon elérésével vették birtokba a Székelyföldet, míg a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott. – Milyen területeken dokumentálódik a hadtörténész egy ilyen szakmunka elkészítésekor? Mennyire hozzáférhetőek a magyarországi és a romániai levéltári adatok? – Elsődleges forrásbázisként a budapesti Hadtörténelmi Levéltár iratai szolgálnak, emellett érdemes kutatásokat végezni a Magyar Honvédség Központi Irattárában, ahol az 1900 után született tisztek és honvédek személyi anyagait, ill. a második világháborús magyar veszteségi dokumentumokat őrzik. Nem elhanyagolandó terület a szakirodalom alapos ismerete, ráadásul a könyvtárat a korabeli sajtóanyag tanulmányozása végett is érdemes keresni. A bukaresti katonai levéltárban nem végeztem kutatásokat, de székelyföldi kollégáktól tudom, hogy ott igen körülményesen lehet kutatómunkát folytatni. – Az észak-erdélyi és a székelyföldi települések visszacsatolása másként él az erdélyi magyar és román emberek emlékezetében. Mennyire igazak azok a román vádak, hogy a magyar hadsereg súlyos visszaéléseket követett el a helyi románsággal szemben? A visszakapott területek katonai megszállásának előkészületei során a Nagyváradon összeült román–magyar katonai vegyes bizottság a honvédség békés bevonulása érdekében több kérdésben is megállapodott. Rögzítették, hogy a bevonuló honvéd alakulatoknak fegyveresen ellenálló polgári személyek a nemzetközi megegyezések szerinti elbánásban részesülnek, akiket a magyar katonai hatóságok partizánoknak tekintenek. A román tárgyaló fél vállalta, hogy a kiürítést végző hatóságok mindent elkövetnek a polgári lakosságnál kint lévő fegyverek begyűjtése érdekében, s a helyi lakosságot fenyegető magatartás, továbbá merényletek személyek és anyagi javak ellen, valamint a gyújtogatások és rombolások is megakadályozandók. Ennek szellemében adta ki a budapesti 2. gyalogdandár vezetője karhatalmi parancsát, amely szerint „román részről a csapatok és egyes katonai egyének ellen intézett mindennemű fegyveres vagy egyébként veszélyes támadás és ezek kísérletei esetén elrettentő példamutatás céljából azonnali, erélyes és kíméletlen megtorlásokat alkalmazzanak.” – Hogyan élte meg a visszacsatolt területek magyarsága az anyaországgal történő újraegyesítést? – Az észak-erdélyi városok és falvak magyar ajkú lakossága, különösen a Székelyföld színmagyar tömbje könnyekig megható fogadtatással, diadalkapuval és virágesővel, nemzetiszínű zászlókkal és feldíszített épületekkel, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltöztetve várták a bevonuló honvédeket, akik úgy érezhették magukat, mint egykoron Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái. Ezen fogadtatást a rendszerváltoztatás előtti kommunista kánon giccsesnek és a „Horthy-rezsim” szemfényvesztésének tüntette fel, ám mindazok, akik részesei voltak – így a román impérium alól felszabadult magyar lakosság és a bevonuló honvédek –, katartikus örömünnepként élték meg. – Honnan érkeztek az új magyar adminisztráció tagjai, illetve ezeket az intézményeket mennyire sikerült az erdélyi közhivatalnokok előtt is megnyitni? – A visszatért erdélyi országrészben 1940 késő őszéig katonai közigazgatás működött, amelyet aztán a polgári váltott fel. A román uralom korábban igyekezett kizárni a közigazgatásból az erdélyi magyarságot, így értelemszerű, hogy az anyaországból kellett érkezniük a közigazgatási szakembereknek, akiket igyekeztek olyan módon összeválogatni, hogy származásuk okán erdélyi kötődésűek legyenek. Ez nem volt nehéz, hiszen 1918 és 1920 között számos erdélyi magyar tisztviselő menekült el szülőföldjéről. Időnek kellett eltelnie, amíg megismerkedtek a megváltozott otthoni viszonyokkal, miközben a helybéliek bizalmát is el kellett nyerniük, akik kezdetben érthető módon a közéjük pottyant hivatalnokokat az anyaországból érkezett „ejtőernyősöknek” vélték. A „kicsi magyar világ” idejében mindvégig meghatározó maradt az anyaországi közigazgatási tisztségviselői réteg vezető szerepe, amely törekedett az erdélyi magyar közigazgatási utánpótlás kinevelésére és valamelyest a román értelmiség beemelésére. Az Erdélyt kettéválasztó határt nem tekintették véglegesnek, ezért oly módon próbáltak a polgári élet szinte minden területén döntéseket hozni, amelyekkel nem riasztották el a román lakosságot. – Hadtörténészként sokat publikál. Melyek azok a területek, amelyekkel behatóbban foglalkozik? – Mivel tősgyökeres jászberényi családból származom, természetes, hogy a jászkun ősök hadi múltja érdekel leginkább, feleségem révén pedig a székelyek hadi múltját kutatom. Elsődleges szakterületem a Magyar Királyi Honvédség második világháborús története. Nem titkolt célom, hogy az e témában megjelent publikációimmal nagyapám generációjának szolgáltassak igazságot, bizonyítván, hogy a második világháborús honvédség nem „fasiszta brigantik” gyülekezete volt, hanem esküjüket mindhalálig teljesítő, derék magyar emberekből állott, akik becsülettel álltak helyt a világégés poklában. Természetes, hogy az 1848–1849-es magyar szabadságharc hadtörténeti eseményei is foglalkoztatnak, főleg egyenruházati és alakulattörténeti szinten. A fenti területek mellett igyekszem múltunk azon eseményeiről hírt adni, amelyekkel az elszakított nemzetrészek magyarságtudatát erősíthetem. – Hogyan látja a mai magyar történelemírás nyitottságát? Mennyire kezeli helyén hadtörténeti múltunkat? Vannak-e olyan tabutémák, amelyekkel ma sem illik foglalkozni? – Létezik a hivatalos akadémiai történetírás, amely sok tekintetben megosztja a közvéleményt. Elegendő, ha például az őstörténet-kutatásra utalok. Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami újabb számvetésre késztet bennünket. Ám félő, hogy az azzal foglalkozó történész-munkacsoport inkább az utódállamok öntömjénezését fogja szolgálni, semmint a mi igazságérzetünket és hitünket erősíteni. Megemlíthetjük az országgyarapítások időszakát is, hiszen az anyaországi hivatalos történetírás egyes képviselői inkább a „kicsi magyar világ” negatívumait igyekeznek hangsúlyozni, bizonyítandó, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak. Pedig biztosan állítható, hogy az a négy esztendő olyan lelki és szellemi erőt adott az erdélyi székelyeknek és magyaroknak, amely az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítette őket, s jelenünkben is erőt és hitet ad számukra. A második világháborús magyar történetírásban egyre inkább két új kutatási irány dominál a leginkább: méghozzá a holokauszt és a magyar háborús bűntettek kidomborítása, amelyek veszélyes tendenciákat hordoznak magukban, hiszen azt a látszatot igyekeznek kelteni, miszerint az akkori magyar társadalom minden egyes tagja – köztük apáink, anyáink, nagyapáink, nagyanyáink – kollektív háborús bűnösséggel vagy hallgatólagos cinkossággal vádolhatók. – Van-e valamilyen intézményes kapcsolattartás az utódállamokban élő és a magyar hadtörténészek között? Mennyire különböznek az álláspontok, illetve kialakulnak-e ezekről érdemi szakmai viták? – A Hadtörténeti Intézet és Múzeum törekszik a szomszédos államok hasonló intézményeivel jó szakmai kapcsolatot ápolni. Be kell azonban látnunk: vannak olyan kérdések, amelyekben a román, szerb és szlovák hadtörténészek homlokegyenest más álláspontot képviselnek. Legkiválóbb példa a szlovák és román történetírás mai napig zajló azon tudatos tevékenysége, amellyel a magyarság történeti múltjának meghamisításával akarják írni a saját történelmüket – természetesen a mi rovásunkra. Más lapra tartoznak az elszakított nemzetrészek hadtörténészei, akikkel az anyaországi kollégák többsége igyekszik jó szakmai kapcsolatot ápolni és segíteni őket kutatási munkáikban. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. május 18.Kongresszusok és megvezetett közösségekEgy dél-erdélyi település református templomában vettem részt a hétvégén keresztelőn. A lelkipásztor számára a baba látványa akkora újdonságnak számított, hogy sokáig lapozott ágendás könyvében, amíg a megfelelő liturgiai részhez ért. A szinte heti rendszerességgel a végső búcsút mondó paptól nem meglepő ez a pillanatnyi zavar, hiszen gyülekezetében 10–15 temetésre jut egy keresztelő. Az idős emberekkel megtöltött padsorok között a külföldi munkavállalásból és a más vidékről érkezett rokonság soraiban akadtak csak fiatalok, no meg a gyerekét keresztelő ifjú pár, ők szintén ez alkalomból tértek haza szülővárosukba. A dél-erdélyi helyszínt tetszés szerint kicserélhetném a legtöbb, magyarok lakta erdélyi településre, vidékenként legfennebb az elhalálozások és a keresztelők száma közötti arány változna, mert léteznek falvak és városok, ahol még nem fogyunk ennyire drasztikusan. Nem tudom, az RMDSZ-kongresszuson beszélt-e valaki erről a mérhetetlen fogyásról és kilátástalanságról, ami ma az erdélyi magyarságot tartja fogságában. Annak alapján, amit híradásokból láttam és olvastam, nem. Jómagam már annyira unom az erdélyi magyar politikusok zömének mellébeszélését és öntömjénezését, hogy amennyiben lehetőségem van rá, elkerülöm ezen alkalmakat. Romániában ugyanis a politikus és a közember párhuzamos világokban él. A „modern demokráciák” világában máshol is ez a tendencia, nálunk azonban ez annyira kóros elváltozás, hogy ilyen téren a román és a magyar politikai elit között alig van különbség. Ha nem így volna, akkor a százszámra kiüresedő falvak és kisvárosok letargikus hangulatából minden politikus okulhatna, és belátná, hogy az ország és benne az erdélyi magyar közösség rossz irányba halad. Ha ismerné a közösség valós problémáit, akkor az RMDSZ-es magyar politikusnak sem az volna a legnagyobb baja, hogy házasodhat-e valamelyik szexuális kisebbség. Vagy nem azon évődne, hogy a kormánypárt elnöke mellett szabad-e magyar himnuszt énekelni – miközben fél szemmel a közös kormányzás felé kacsintgat. A nemrég megtartott Székely Kongresszuson hangzott el Csíkszeredában, hogy a több mint egy évszázada összehívott első ilyen nagygyűlés óta helyzetünk nem változott, megoldásra váró gondjaink nagyjából ma is ugyanazok, mint a Trianon utáni impériumváltást követően: autonómiánk nincs, az elvándorlás és az erdélyi magyarság fogyása megállíthatatlan. Aki a közösség politikusaként nem ebből a három legsúlyosabb kihívásból indul ki, az maszatol, mellébeszél, ködösít, megvezeti szavazótáborát. Az csak pillanatnyi személyes érdekeit nézi, és nem törődik népének jövőjével. Ahogyan ma sok erdélyi magyar politikus teszi. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. május 27.Átalakult nyilvánosság, kétéltű userek és újságíró bloggerekKonferencia a felhasználók és a hagyományos média viszonyáról A felhasználók által készített tartalmak és a média viszonyáról, kölcsönhatásairól szervezett konferenciát május 24-én, szerdán a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a BBTE Újságírás Intézete. A Media vs. User Generated Content című konferencián délelőtt négy meghívott tartott előadást ebben a témában, a YouTube-on kialakult új nyilvánosságról, a Facebook fogyasztókra gyakorolt hatásáról, hírversenyről, illetve a blog és újságírás viszonyáról, egymás mellett éléséről. A konferenciát délután kerekasztal-beszélgetés zárta, amely során erdélyi magyar újságírók, szerkesztők, főszerkesztők értekeztek arról, mit tesz a közösségi média, illetve a felhasználó a hagyományos médiával. Az elmúlt években a kiváltságok bizonyos formáinak elvesztése miatt elégedetlenek a hagyományos (főleg írott) sajtóban szocializálódott újságírók: már nem csak ők a különböző forrásokból származó információk szinte kizárólagos birtokosai, már nem csupán ők szűrik meg, elemzik, s továbbítják a politikai, gazdasági és szociális jellegű híreket. A tömegtájékoztatási palettán már régen megjelentek az alternatív információs csatornák, mi több, jól „befészkelték” magukat a köztudatba. De ezáltal a szakavatott szem által végzett szelekció, az információ ellenőrzése, a források felkutatása és védelme vajon nem sérül-e? Hogyan lehet monetizálni, azaz pénzzé változtatni az új tömegtájékoztatási megnyilvánulási formákat? A kérdésre Glózer Rita, a Pécsi Tudományegyetem szakembere kereste a választ. Elmondta: az új médiumokkal játszadozó, vagy azokat mondhatni professzionális módon használó fiataloknak nincs intézményi háttere, nem rendelkeznek újságírói szakképzéssel, előttük viszont megnyílt az „új nyilvános színtér”, amelyen keresztül továbbítani tudják különböző formában és formátumban megalkotott hang- és videó-anyagjaikat. Ezek természetesen távol állnak a Habermas által megfogalmazott paradigmáktól, ugyanis nem feltétlenül komoly, közérdekű témákat boncolgatnak, hanem elsősorban személyes jellegűek. Az új médiumokban nem feltétlenül a racionális vita, a deduktív és induktív logika, az elemzés a primér faktor, az új nyilvános színtéren eluralkodnak az indulatok, az érzelmek, megszegik az évtizedekig normának számító szabályokat. – Bizonyos értelemben hanyatlás tapasztalható. Jelenleg olyan személyek nyilvánulnak meg, olyan témák kerülnek terítékre, amelyeknek eddig nem volt helye. Tulajdonképpen a média demokratizálódásáról beszélünk – fogalmazott a szakember. Hozzátette: az amatőr média előállítói rendszerint függetlenek, nincs intézményi hátterük, mondhatnánk, hogy nincsenek kitéve az öncenzúrának, mi több, az intézmény részéről sem fogalmazódnak meg igények, elvárások. Az általa tanulmányozott kimutatások szerint a magyarországi tinik egyre sűrűbben néznek különböző képsorokat a YouTube videómegosztó csatornán: a statisztikák alapján elmondható, hogy ez a tevékenység az utóbbi években egyre népszerűbb lett. Míg néhány éve a harmadik leggyakoribb internetes tevékenység volt, tavaly Magyarországon például a második helyre kúszta fel magát a YouTube használata. – Egyre gyakoribb és népszerűbb a paródia, de legalább annyira elterjedtek a különböző életstílusokat bemutató médiatartalmak, legyen az gasztronómiai, divattal vagy szépségtechnikákkal kapcsolatos platform. Azaz: mit ettem, mit vásároltam, mi van a táskámban, hogyan öltözöm – jegyezte meg Glózer Rita. Tudatta: a videóblogot működtető fiatalok alkalomadtán igen jelentős bevételre tesznek szert. A médiatartalommal kapcsolatos különböző mértékű jövedelem mellett online áruházakban pólókat, bögréket, golyóstollakat árulnak. A termékelhelyezés bevett szokás, de a felhasználók ezt rendszerint érzékelik, elvetik. Demény Péter író, újságíró, Nemes Z. Márió költő egyik legutóbbi interjúját idézte, aki elmondta: mobilja már testrészévé vált, a Facebook a létezés egyik meghatározó eleme, amit ha elvesznek, az lassan olyan, mintha levágnák a kezed. Demény szerint ma már nem emberek, hanem számítógépek, kütyük közötti viszonyokról kell beszélnünk. Rendszertani osztályozásában egyéltűekre és kétéltűekre osztotta a mai társadalmat. Bevallotta, amikor az iskolában tanult a kétéltűekről, azt hitte, ezek mind a két közegben tudnak élni, később világosították fel: az állatnak mind a két közegben kell élnie, másképp elpusztul. Egy kétéltű állat olyan, mint a mai társadalom egy része: online és offline közegben is kell élnie, másképp nem tud megmaradni. A kétéltű még tudatos felhasználó, a Facebookon szembeáramló adatok közül próbál szelektálni, küzd a lassúságért, kacérkodik a kilépéssel, viszont soha nem lépne ki, „a user generál, miközben generálva is van”. Ám Demény szerint léteznek egyéltűek is, akiknek gondolkodásuk bináris, nem olvasnak mást csak a netet, és az ott található információkat mind elhiszik. Az egyéltű user csak generálva van, elfogadja az új közösségi médiás világrendet, meg sem gondolja, talán létezik-e más. Az egyéltű médiafogyasztására a sebesség jellemző, ellenőrizetlen, nem válogat, ugyanolyan hírértekkel bír, ha valaki kutyát vett, meghalt egy nap háromszor ugyanaz a világsztár vagy a HVG egy elemző cikke. Botházi Mária, a BBTE egyetemi oktatója előadásában az erdélyi magyar hírportálok 2017 januárjánák tíz legnépszerűbb cikkéről készült elemzését mutatta be. A négy legnagyobb erdélyi hírportál – Transindex, Maszol, Székelyhon és a Főtér – elemzésekor az oktató a kattintásokat mérte, a témákat, stílust, címet és leadet vizsgálta. Médiafogyasztás az erdélyi magyar online térben: van-e értelme a hírversenynek? című előadásában Botházi meg is válaszolta a címben megfogalmazott kérdést: szerinte nincs értelme az erdélyi magyar hírportálok esetén a hírversenynek, sokkal fontosabb az egyedi hangnem, önálló stílusjegy, illetve a téma. A beszélgetés során Cseke Péter kiemelte, a Facebook mint tényező fontos a magas olvasószám generálásában. Egy cikk népszerűsége függ a Facebook-lájkoktól, a poszt szövegétől, illetve a kommentek számától is. A kommenteknek nagy szerepe van egy cikk népszerűségében, több olvasó tér vissza egy-egy Facebook-poszthoz, portálon található cikkhez, a kommentek miatt. Makkay József elmondta, miután bevezették a regisztrációhoz kötött kommentelést, megszüntetve így az anonim hozzászólás lehetőségét a weboldalaikon, a hozzászólok 70-80 százalékát elvesztették. Cseke Péter és Balázsi-Pál Előd is igénybe vette már a Facebook reklámozási lehetőségeit, hogy egy-egy cikket promováljanak a közösségi médiában. A Maszol-nak ezzel az a célja, hogy a minőségi tartalmakat megerősítse. Azt is figyelembe veszik a cikkek kiválasztásánál, hogy olyan tartalom legyen, ami olvasottságot generál. A Transindex is minden esetben saját anyagot hirdet, viszont ők játszadoztak már azzal a lehetőséggel is, hogy meghatározott célcsoportnak reklámozzanak. Ám hiába a sok lájk, ezek nem konvertálhatóak bevétellé, így a sajtótermékek továbbra sem tudják magukat fenntartani a piacról. Újvári Ildikó elmondta, a Szabadság saját magával fut versenyt, megpróbálja a szerkesztőség a szabadsag.ro weboldalt hírportálként működtetni. Mindezt úgy, hogy ne rontsa a nyomtatott újságot, de visszacsalja az olvasót a weboldalra. Elkülönítik a kettőt, a szerkesztőség megpróbálja párhuzamosan fenntartani őket. Az újságírók abban megegyeztek: az olvasók már a közösségi média megjelenése előtt befolyásolták a hagyományos média működését, az olvasók által készített tartalmakat már régebb is felhasználták, az olvasó mint hírforrás már régóta bevált technika az újságírásban. – A user generated content mindig is létezett, csak a közeg változott meg, amelyben működik. A felhasználóknak gyakran könnyebb tartalmat előállítani, mint az újságíróknak – mondta el a Transindex főszerkesztője. A romániai tüntetéseket hozták fel példának, elmondva: míg egy televízió kivonul egy eseményre, hogy azt élőben közvetítse, időigényes. Ez alatt az idő alatt a felhasználók már rég közvetítik a történéseket, de a Facebookon. A média szerepe ebben az, hogy egybefoglalja a felhasználók által készített tartalmakat, háttérinformációkkal lássa el. A hitelesség kérdése is felmerült a beszélgetés során, kiben bíznak meg a felhasználók, kit tekintenek szakértőnek az olvasók, kiről hiszik, hogy hozzá tud érdemben szólni egy adott témához. A felhasználók manapság jobban bíznak az emberekben, mint a sajtóban, a közösségi médiában ismerősről ismerősre terjednek a tartalmak, így a felhasználó hitelesebbnek tart egy ismerős által megosztott tartalmat, mint egy cikket, ami a sajtóban jelent meg. A sajtó hitelességének csökkenéséhez hozzájárul a számos propagandacsatorna megjelenése, vagy a blogok elterjedése, amelyek magukat alaptalanul sajtóterméknek képzelik, így egyértelmű reakció az olvasó részéről, hogy az ismerősben, rokonban jobban bízik, mint a sajtóban. Az idősebb korosztályra jellemző, azt hiszi el, amit látott a tv-ben, olvasott az újságban és hallott a rádióban, a fiatalok körében elterjedt jelenség, hogy azt hiszik el, amit olvastak az interneten. Ám nem minden valós, ami az interneten terjed. A konferencia során kiderült, a felhasználók a közösségi média megjelenése előtt is hatást gyakoroltak a média működésére, az általuk készített tartalmakat már azelőtt felhasználták a sajtóban. A közeg, amelyben a felhasználók által készített tartalmak terjednek, megváltozott, felgyorsult, az internet számos lehetőséget tárt fel, blogok, közösségi média, amelyek segítségével a felhasználók megoszthatják, szélesebb körben terjeszthetik saját tartalmaikat, véleményüket, meglátásaikat. Ám ezek nem feltétlenül hatnak negatívan a média működésére, egymás mellett is tudnak létezni, csak szelektálni kell. A közösségi média megváltoztatta a sajtó működését, új teret hozott létre a médiatermékek terjedésére, új nyilvánosság látszik kialakulni. A médiatartalmakkal a felhasználók leggyakrabban a Facebookon kerülnek kapcsolatba, nem ők keresik a híreket, azok mennek szembe velük, jelennek meg a Facebook-hírfolyamban, akár hirdetés formájában. Viszont a Facebook-hírfolyam nem a hiteles forrásokból származó tartalmak gyűjtőmedencéje, számos, saját magát médiaterméknek, hírforrásnak vélő csatorna valótlan, ellenőrizetlen információkból összeállított tartalmai is ide kerülnek, macskás videókkal, kisbabás felvételekkel, tegnapi vacsorákról készített képekkel, szelfikkel együtt. A felhasználóknak tudatos „userekké” kell vállniuk, akik nem hisznek el, osztanak meg gyanús forrásból származó tartalmakat, tudatosságukkal, szelektálásukkal hozzájárulva az ellenőrzött információkból származó anyagok terjedéséhez. – Arra a következtetésre jutottam, hogy az erdélyi magyar olvasó, ha ezeket az oldalakat nézi, eltérő kínálatot keres. A kolozsvári székhelyű portáloknál, hogyha az elemzett cikkeket nézzük, teljesen eltérőek voltak a legkattintottabb anyagok, tulajdonképpen a tematizáció, a hangvétel a meghatározó a sajtópalettán, illetve az, hogyan kerül az olvasó kapcsolatba a tartalommal – mondta el az előadása végén Botházi Mária. Az egyetemi oktató elemzésében kitért arra is, hány egyedi látogatója van a különböző weboldalaknak (hány látogató keresi fel úgy a portált, hogy beírja a böngészőbe annak webcímét), illetve arra is, a látogatók hány százaléka érkezik közösségi oldalakról, főleg a Facebookról. A legnagyobb egyedi látogató aránya a Transindexnek volt januárban, a többi hírportál esetében az olvasók zöme, megközelítőleg 80 százaléka Facebookról érkezett a hírportálra. Kecskés István magyarországi meghívott, újságíró, blogger Az újságíróból blogger – a sajátos törzsfejlődés címmel tartott előadást, amelyben azt taglalta, mi a különbség újságíró, újságírás és blogger, blogolás között. Kecskés szerint az újságírás egy szakma, míg a blog egy stílus, az újságíró tanul, a blogger csak regisztrál egy felületen, és már bloggernek is hívja magát. Szerinte a blog a véleménynyilvánítás színtere, a „blogger pedig mindenhez érthet, még ahhoz is, amihez nem”. Arra a kérdésre, hogy lehet-e az újságíróból blogger, Kecskés válasza az volt, hogy igen, az újságíró a blogon egy másik arcát mutathatja meg. Az előadó szerint a Facebook is lehet mikroblog, ha ő, Kecskés István, mint újságíró, és nem mint magánszemély oszt meg tartalmakat. Szerinte az út visszafele is járható, lehet blogból is hírforrást faragni. Elmondta ez „egy bonyolult fejlődés, de szinte minden esetben a véleményműfaj alakul át”: a blogger a véleményírásból elrejti a véleményt, így alakulhat át hírré. A blogok népszerűségének hátrányairól is beszélt a meghívott: számos blog beszáll a hírversenybe, míg rengeteg blogra ellenőrizetlen, hamis információk kerülnek fel, megtévesztve az olvasót. Elmondta, egyik legnagyobb magyarországi blogot egy autószerelő-műhelyben üzemeltetik, két olajcsere között töltenek fel valami tartalmat. Lájkvadásznak címkézte a blogok egy fajtáját, amelyek a bevételért mindent megtesznek. Hangzatos címekkel, becsapós tartalmakkal csalják oldalukra az olvasókat, a hamis informálással nem foglalkoznak, csak a klikkekért járó bevétellel. Szabadság (Kolozsvár) 2017. június 1.Középpontban a lovagkirályHárom hét múlva, június 19–25. között tartják a Partium egyik legnagyobb magyar városünnepét, a Szent László Napokat. A nagyváradi kulturális fesztivál főszervezőjével, Zatykó Gyulával az idén ötödik kiadásához érkezett rendezvénysorozat múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgettünk. – Mi adta az ötletet a Szent László Napok elindításához? – A város lakosságának többsége keveset tud Szent László városalapító királyunkról. A római katolikus egyház ápolta a szent király kultuszát, de emellett, úgy gondoltuk, világi módszerekkel is meg kell ismertetnünk a nagyközönséggel – magyarokkal és románokkal egyaránt – városalapító királyunk cselekedeteit és csodatevéseit. Ráadásul a város hivatalos napja, október 12-e, a román hadsereg nagyváradi bevonulásának állít emléket, ami nem teszi mindenki számára ünnepé e napot. Fesztiválszervezői szemmel pedig nem túl jó ez az időszak a többnapos kültéri ünnep szervezésére, hiszen ebben az időszakban az időjárás kiszámíthatatlan. Ezért döntöttünk úgy, hogy új, nagyszabású, fesztiváljellegű ünnepet szervezünk. – Hogyan fogadta kezdeményezésüket a városvezetés? – Kezdetben a polgármesteri hivatal nem segített, sőt, még a köztereket sem biztosította számunkra. Az eltelt öt év alatt változott a helyzet: ma már a nagyváradi várban kapunk helyet, a város partnerségben anyagilag is hozzájárul a kulturális fesztivál megszervezéséhez. Közben a központi híd és egy nagyobbacska utca is felvette Szent László nevét. Ennek a sikernek az elérésében a mi munkánk is benne van. – A 26 éve működő Festum Varadinum néhány napja ért véget. Elmondható, hogy a nagyváradi magyarság a bőség zavarában szenved. A két magyar rendezvénysorozat hogyan egészíti ki egymást? – A Festum Varadinum nagy múltú ünnepség: annak idején Tempfli József római katolikus és Tőkés László református püspök kezdeményezte. Ez volt az egyetlen nagyszabású magyar ünnep városunkban, de a körmenet mozgatta meg a legtöbb embert. A Festum Varadinum inkább egyházi vonatkozású események sokaságát tömörítette, igaz, ez most mintha változna. A Szent László Napok világi rendezvény, inkább a klasszikus fesztiválokhoz áll közelebb. Magába foglal kultúrát, történelmi előadásokat, hagyományőrzést, szórakozást. Úgy gondolom, a két rendezvény nem verseng egymással. Ma mindkettőnél városalapító királyunk áll a középpontban, ami erősíti a megismerését és a megbecsülését. – Mit tart az elmúlt négy kiadás erősségének? Mi vonzotta a legtöbb embert, melyek voltak a legnépszerűbb programok? – A rendezvény legnagyobb erőssége a közösségi összetartozás érzésének ápolása. Többnyire a családjukkal jönnek ide az emberek. Látszik rajtuk, hogy ünnep számukra az esemény. Nem találkoztam soha részeggel, és a tömegben sem volt semmiféle összetűzés. Rendezvényünk másik célkitűzése – ez is megvalósulni látszik – a határ menti nemzetegyesítés. Nagyvárad vonzásköre túlmutat a mai országhatáron. Ezt akarjuk feléleszteni: a határ nem akadály, a környező települések is érezzék magukénak a rendezvényt. Ennek jegyében minden alkalommal megszervezzük a Szent Lászlótól Szent Lászlóig nevet viselő biciklitúrát, elkerekezve Nagyváradról a Biharkeresztesen található Szent László szoborhoz, amit az ottani önkormányzattal közösen koszorúzási ünnepség zár. A rendezvény minden alkalommal középpontba állította a gyerekkel érkezőket. Számtalan gyerekprogramunk van. A kicsik nagy élvezettel vesznek részt az eseményeken. Az örömfőzés is népszerűségnek örvend: a résztvevő csapatok magyaros jellegű ételeket készítenek. Külön pontozza a zsűri a csapatok sátrának díszítését, az elkészített ételek minőségét és a magyaros jellegét. A Nagyváradról elszármazottak találkozója mindig izgalomba hozza az embereket, hiszen a világ minden tájáról hazajönnek. Az idén már 4–5 emberről tudok, aki az Egyesült Államokból és Ausztráliából érkezik az eseményre. A legtöbb érdeklődő az esti koncerteken szokott lenni, ilyenkor akár tízezer ember is jelen van. – Mi várható a június 19-én kezdődő Szent László Napokon? – Mivel a rendezvényünk egyik célkitűzése Szent László megismertetése a nagyváradi románsággal is, június 22-én lesz egy nagyszabású jazz koncert, ahol jeles magyarországi és romániai jazzművészek szórakoztatják a nagyérdeműt. A minőségi zeneszámok között magyar és román nyelven legendák hangzanak el Szent László csodatevéseiről és munkásságáról. Szent László Év lévén idén többet foglalkozunk városalapító lovagkirályunkkal. Ennek jegyében június 23-án zajlik a karosi Turul egyesület szervezésében a Ki tud többet Szent Lászlóról? Kárpát-medencei iskolák közötti verseny döntője, ahol több tucat gyermek vesz részt a történelmi Magyarország területéről. Számtalan előadás állítja középpontjába nagy királyunkat. A Nemzetpolitikai Államtitkárság külön kiállítással emlékezik meg a lovagkirályról. Nagyobb hangsúlyt fektettünk a külsőségekre, több korhű ruhába beöltözött csapat teremt majd hangulatot. Idén az esemény díszvendége a debreceni önkormányzat lesz. Testvérvárosunk önálló programokkal, hungarikum-kóstolókkal, kiállítással, néptánccal vesz részt a rendezvényen bemutatva a történelmi Bihar megyét és annak székhelyét. A kézműves vásár is nagy sikernek örvend, ahol minőségi kézműves termékek találhatók. Szombaton és vasárnap rengeteg gyerekeknek szóló játék, előadás, foglalkozás és koncert lesz. – A magyarság számára Szent László királyunk az egyik legismertebb Árpád-házi király. Hogyan él Váradon a lovagkirály kultusza? – A lovagkirály kultusza egyre erősebb. A már említett Festum Varadinum körmenet nagy hatással volt mindenkire: jelen volt egyidőben és egy helyen a Győrben lévő koponyaereklye és a nagyváradi herma. Rengeteg zarándok érkezett az eseményre. Ezt egészíti ki a Szent László napi rendezvény, ahol több tízezer ember fog részt venni, köztük elég sok román nemzetiségű. Itt is városalapító lovagkirályunk személye áll a középpontban. – Kikből áll a szervezőcsapat? – A szervezőcsapatnak van egy központi magja, amely pályázatokat ír, és azokat elszámolja, megszervezi a programok java részét, és az önkormányzattal tartja a kapcsolatot. Mellettük a kommunikációval és a rendezvény arculatának kialakításával foglalkozó csapat is működik. Az utóbbi időben nagy hangsúlyt fektetünk a román közönség tájékoztatására, ezért román nyelvű szóvivőnk is van. Nagy szerepük van a rendezvény megvalósításában a partnerintézményeknek is. Ezek közül teljesség igénye nélkül megemlítem a kezdetektől partneri kapcsolatban lévő Partiumi Keresztény Egyetemet, idéntől a Posticum keresztény szellemiségű kulturális központot és a Máltai Lovagrendet. De különböző egyesületekkel is partnerségben állunk, amelyek önálló programokkal készülnek. Sokat segítenek az önkéntesek, akik nélkül nagy bajban lennénk. Idén megállapodást írtunk alá a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemmel, hogy a nálunk munkával eltöltött időt szakmai gyakorlatként ismerjék el az egyetem egyes szakjain. – Milyen ma Nagyváradon magyarnak lenni? Mennyire érzi otthon magát az ember egy olyan nagyvárosban, amely pár évtizeddel ezelőtt még többségében magyar volt, ma pedig folyamatosan zsugorodik a magyar közösség? – Húsz év alatt 35 ezer lélekkel fogyott a nagyváradi magyar közösség. Ha ehhez hozzáadjuk a becslések szerint mintegy tizenötezer, több nemzedék óta Nagyváradon élő románt, akik szintén elhagyták a várost, akkor rögtön látszik, hogy sok ,,régi váradi” hiányzik városunkból. Helyettük viszont jöttek az ország más részeiből. Olyanok, akik nem ismerik múltunkat, nem értik, miért fontos nekünk egy-egy hely, temető, fasor. Szent Lászlót – mint városalapító király alakját – a középpontba állítva és bemutatva a magyarság szerepét a város mai arculatának kialakításában, azt reméljük, sikerül tágítanunk az itt élők toleranciáját, közelítve egymáshoz az itt élő nemzeteket. E tevékenységünk egész évben tart, számtalan olyan megmozdulás szervezői vagyunk, amelynek a célja a múlt bemutatása és megőrzése. – Talán Nagyváradon a leghangsúlyosabb a nézeteltérés a két erdélyi magyar párt, az RMDSZ és a néppárt között. Ez mennyire határozza meg a helyi magyar közélet alakulását? E nézeteltéréseken miként tud felülkerekedni a civil kezdeményezés? – Ez is sarkalatos kérdés megmaradásunk szempontjából. Úgy érezzük – a számok és az elért eredmények ezt támasztják alá –, hogy az elmúlt 25 év nagyrészt a veszteségeinkről szól. Amennyiben nem változik valami, néhány év múlva már csak pár tízezer magyarról beszélhetünk, és részarányunk Nagyváradon is húsz százalék alá fog csökkenni. Ránk sajnos a nagyobbik magyar szervezet ellenségként tekint, és ahol lehet, megpróbál akadályozni munkánkban. Példaként említem, hogy az első Szent László Napok megszervezésekor azzal szembesültünk, hogy Szabó Ödön képviselő egyszerűen eltulajdonította a rendezvény lógóját, nevét és megpróbálta azt levédetni a Román Találmányi Hivatalnál. Ez nem sikerült, mert a hivatal belátta, hogy a mi szellemi tulajdonunkat akarják elvenni. A jövőt illetően meggyőződésem, hogy nem egymás ellen, hanem csak egymás mellett, illetve egy-egy cél mentén egymást segítve kellene dolgoznunk. Remélem, ez valóban így lesz. Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. június 22.bölömbikával szántanak, ugye?Fél évszázadon keresztül tanított szülőfalujában, Ördöngösfüzesen, ahol több múzeumot is alapított. A természetvédelemre való neveléssel országos hírnévre tett szert. Lapohos András nyugalmazott biológiatanárral oktatásról, nevelésről és a mezőségi magyar szórvány helyzetéről beszélgettünk. – A rohamos gyereklétszám-apadás korában az ember nosztalgiázva gondol vissza a háború utáni évtizedekre, amikor a Mezőségen is népes magyar osztályok indultak. Ön ezt hogyan élte át pedagógusként? – Az osztályösszevonások nem a rendszerváltás után kezdődtek el. A Mezőségen jóval korábbról nyomon követhető létszámbeli apadásunk. Amikor fiatal biológiatanárként hazatértem szülőfalumba, és 1954-ben kineveztek iskolaigazgatónak Ördöngösfüzesen – hozzám tartozott Füzesmikola, Boncnyíres, Lunkabonc és Kisszék román iskolája is –, láttam, hogy csak idő kérdése a gyereklétszám-csökkenés. A mindenkori hatalomnak az volt az érdeke, hogy az első adódó alkalommal osztályokat vágjon le és szüntessen meg. Akkoriban a szamosújvári központtal működő rajonhoz tartoztunk. Egy decemberi napon beállított hozzánk a magyar tanfelügyelő tanügyi paranccsal, hogy egy magyar osztályt szüntessek meg, mert ősszel eggyel kevesebb gyerekkel indítottuk el, ami nem törvényes. – Ellent lehetett mondani az akkori hatalomnak? - Abban a korban is elsősorban az iskolaigazgatón múlt, hogy keres-e megoldást, vagy szolgaian teljesíti a felülről jövő parancsokat. Én nem teljesítettem. Az ügyet a szülői bizottság elé vittem, és közös döntés született, hogy egy szomszédos község iskolájából hozunk egy gyereket, ezzel megmentjük az osztályt. Az új gyerek átiratkozási papírjaival bementem Kolozsvárra a főtanfelügyelőhöz, aki azonban hallani sem akart erről. Így jutottam el a megyei néptanácshoz, az oktatással is foglalkozó román alelnökasszonyhoz, akit sikerült meggyőznöm igazamról. Karácsony szombatján megkaptuk a tanfelügyelőségről a beleegyező papírt, hogy az osztály tovább működhet. – A gyereklétszám-csökkenés nem állt le. Hogyan sikerült fél évszázadon át megőriznie az 1–8. osztályos magyar oktatást Ördöngösfüzesen? – Mai szóhasználattal élve mi voltunk a környék első szórványiskolája, miután kiderült, hogy csak így lehet megmenteni a magyar oktatást. A környező magyar falvakban már 5–8. osztály nem indult, így volt utánpótlás. Senki nem biztatott arra, hogy bentlakást létesítsek, a tanfelügyelőség nem támogatott. Volt rá épület, és mi a nulláról indítottuk. A bentlakó gyerekek szüleitől kértünk alapélelmiszereket, és egy falubeli asszony megfőzte az ételt. Így indultunk. A tanárokkal felváltva pluszjuttatás nélkül biztosítottuk a gyerekek állandó felügyeletét. Én minden este addig voltam benn, amíg a gyerekek elaludtak. Szentmártonból, Feketelakról, Pujonból és Vasasszentenyedről érkeztek folyamatosan diákok. Mindenki elégedett volt a körülményekkel, és azzal, hogy magyarul tanulhatnak. Mire önerőből összehoztuk a jól működő bentlakást, mellénk állt a tanfelügyelőség is: kaptunk ösztöndíjakat, így a fenntartása könnyebbé vált. – Miután önt nyugdíjazták, nemcsak a bentlakás, hanem pár éven belül a magyar nyelvű 5-8. osztály is megszűnt. Ennyire elapadt az utánpótlás? – Minden csak úgy működik, ha mellé állnak, ha szívügyüknek tekintik. Nekem fél évszázadon át ez volt a szívügyem, utódaimnak már kevésbé. A rendszerváltás után a tanárok zöme évi rendszerességgel váltogatta egymást, helyettesítőként dolgozott, és aki tehette, városon maradt. Nem véletlen tehát a teljes leépülés. A községközpontban ma összevont elemi osztályok működnek a magyar gyerekek számára, az 5–8. osztály rég megszűnt. Meg lehetett volna menteni a bentlakásos oktatást, de ehhez nem volt kezdeményező. – Van, aki azért neheztel önre, mert párttag volt és végig megmaradt iskolaigazgatónak. Mennyi kompromisszumot kellett kötnie a hatalommal? – Az a fél évszázad, amit szülőfalumban tanítottam, iskolát vezettem és múzeumot alapítottam, nyitott könyv: nincs mit szégyellnem. Ha kompromisszumról beszélünk, az abban nyilvánult meg, hogy időről időre az ellenem megfogalmazott tanfelügyelőségi bírálatok és támadások leperegtem rólam. Ha személyemről volt szó, nem vágtam vissza, nem feleseltem, nem vitatkoztam velük. Azért hoztam létre 1957-ben az állattani múzeumot, hogy valamit felmutassak, hogy hagyjanak békén. Amikor híre ment, hogy Ördöngösfüzesen a környék állatvilágát bemutató múzeum működik, a tanfelügyelőség összehívott a faluba ötven iskolaigazgató részvételével egy tanügyi nagygyűlést. A találkozó olyan jóra sikeredett, hogy a főtanfelügyelő egyszeri alkalommal jóváhagyott számomra egy ezerlejes prémiumot és egy televíziót. A pénzt megkaptam, a televíziót soha. De ne gondolja, hogy ezt a munkát mindenki elismerte. Egy időben olyan tanfelügyelő is akadt, aki szokásos évi jelentésében azt írta rólam, hogy az ördöngösfüzesi általános iskola az egyedüli a megyében, ahol egyetlen növény sincs. Talán arra gondoltak, hogy erre a szemenszedett hazugságra cirkuszt rendezek, és leválthatnak. Nem szóltam semmit. Tudtam, hogy aki ismer, ezt nem hiszi el. – Ön városi iskolában vagy éppen egyetemen is taníthatott volna. Soha nem akart innen elmenni? – Amikor diákjaimmal sorra nyertük az országos versenyeket, és egyre több diákcsoport jött látogatóba a múzeumba, egyszer behívtak a tanfelügyelőségre, és felajánlották, vállaljam el a szaktanfelügyelői állást. A főtanfelügyelő értetlenkedve nézett rám, amikor elutasítottam. Nem akartam én a szülőfalumból elmenni soha. Tanártársaim vagy feletteseim a rajoni és megyei gyűléseken sokszor megkérdezték: miért hajtok annyira? Féltem az állásom, bizonyítási kényszerben szenvedek? Mit válaszolhattam volna erre? Számomra ez az életforma volt a természetes. – Diákjait miként tudta elkötelezni a természetszeretet mellett? – Nagyon sokat kirándultunk. Előbb a falut és annak határát cserkésztük be, aztán messzebb merészkedtünk. A gyerekeket tudatosan arra neveltem, hogy figyeljék meg a környezetüket, és jegyezzék le azt, amit látnak. Egy-egy kirándulás után mindig kaptak lapot, hogy írják le az élményeiket: mit láttak, milyen növényt és állatot ismertek meg? Ebből született mintegy nyolckötetnyi napló, amit beköttettem, és ami megtekinthető a múzeumban. A falu határában környezetvédelmi területet létesítettünk: a védett növényeket figyeltük meg és gondoztuk. Az évek során a környék növény- és állatvilágát mintegy háromezer diapozitívon örökítettem meg. – Gondolom, ennek a fajta természetrajz-oktatásnak híre terjedt... – Akkor figyeltek fel ránk, amikor az ördöngösfüzesi diákcsapat megnyerte a frissen elindított országos Pro Natura természetvédelmi versenyt Bukarestben. Sokan értetlenkedve kérdezték, honnan jöttünk, kik vagyunk. A második évben ennek erdélyi magyar változatát Sepsiszentgyörgyön szervezték meg, onnan is a nagydíjat hoztuk haza. Ma is emlékszem, volt egy beugrató kérdés: a bölömbikával szántanak? Az ördöngösfüzesi gyerekek tudták, hogy a bölömbika egy madár... A gyerekeknek nagy élmény volt egy-egy ilyen verseny: országot láttak, sokat utaztunk. Nyaranta lementünk táborozni a tengerpartra, idehaza pedig minden évben megszerveztük védett növényünkről, a zergeboglárról elnevezett napot. Ilyenkor kicsi, nagy kiment a mezőre: mai hasonlattal élve egyféle falunap volt ez. – Mi lett a zergeboglárral? – Az ma is védett növény, csak éppen az általam létesített természetvédelmi terület tűnt el. A termelőszövetkezet felbomlása után a termőföldek visszakerültek magántulajdonba, de az emberek már nem gondozzák, és mi sem kaphattuk meg. A polgármesteri hivatal többszöri kérésemre sem talált megoldást, nem mérték fel egy ilyen kezdeményezés fontosságát. Itt a múzeumban maradt meg a több évtizedes környezetvédelmi foglalkozás emléke. – Mivel kárpótolta magát nyugdíjas éveire? – A kommunizmus idején aktív tanárként jártam a Mezőségre elkallódó magyar gyerekeket hozni az ördöngösfüzesi bentlakásba, a rendszerváltás után azonban más szemmel barangoltam be a falvakat. Az elapadó gyülekezeteket kerestem fel, és próbáltam leltározni a veszteségeket. Ebből a kilencvenes években született meg az úgynevezett falikönyvem. Sokan nem értették, mi ez. Egy jómódú egykori diákom is rákérdezett, mire azt válaszoltam: azért falikönyv, hogy kiállítva bárki belelapozhasson, mert a kiadására nincs pénzem. Rögtön felajánlotta támogatását. Így született meg a Zúgó harangok című kötet 46 mezőségi és szamosdombháti gyülekezet történetével. A rendszerváltás után összesen hét könyvem jelent meg, amelyekben feldolgoztam a környék növény- és állatvilágát is. – A református templom szomszédságában, a néprajzi múzeumban beszélgetünk. Mennyire volt nehéz ezt tető alá hozni? – Nehezebb volt, mint 1957-ben az állattani múzeumot elindítani. Nem a saját telkemre épített magánintézményt akartam, hanem egyházi fennhatóság alá tartozó múzeumot. Hosszú ideig ment a kötélhúzás: a presbitérium megszavazta, de a lelkész elutasította, mert attól félt, hogy az egyháznak kell eltartania. Ő csak ennyit látott a kezdeményezésből. Hiába fogadkoztam, hogy az egyháznak egy banijába sem fog kerülni. Az hozta meg az áttörést, hogy volt diákjaimmal elkészítettem a gyülekezet egykori haranglábjának makettjét – 1928-ban építették meg a templom mai tornyát, így a haranglábra nem volt már szükség. Az embereknek tetszett az ötlet, így elkezdtem levelezni ismerősökkel a világ minden részéből, és összegyűlt az építkezéshez szükséges pénzösszeg. 2001 óta áll a múzeum, amely a Mezőség magyar örökségét hivatott őrizni és bemutatni. Lapohos András A mezőségi Ördöngösfüzesen született 1928-ban, Szamosújváron érettségizett 1948-ban, majd 1953-ban szerzett biológia-földrajz szakos tanári diplomát a kolozsvári Bolyai Egyetemen. 1954 és 1990 között a kéttagozatos ördöngösfüzesi általános iskola igazgatója. 1957-ben a környező megyékben először ő létesített iskolai állattani múzeumot, majd környezetvédelmi területet hozott létre ritka növények ápolására a falu határában. Diákjaival országos versenyeket nyert, országos hírnévre tett szert. Nyugdíjazását követően az 1989-es rendszerváltás után a Mezőség szakavatott krónikása. Mintegy ötven mezőségi magyar gyülekezet történetét dolgozta fel, és néprajzi múzeumot hozott létre 2001-ben. Több ezer színes diából és egyéb dokumentumokból a környék természeti kincsei iránt érdeklődök számára történeti tárat, dokumentációs központot alapított. Idén márciusban munkája elismeréséül Kolozsváron magyar állami kitüntetést vehetett át. Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. július 20.A román államhatalom székelyföldi testőreA legutóbbi romániai elnökválasztás kapcsán Németországba szakadt félig szász és félig magyar unokatestvéremmel folytatott elektronikus levelezésem néhány részlete jutott eszembe, amikor a fiatalember örömmámorral felérő üdvrivalgással nyugtázta földije román elnökké történő felkenetését. Az erdélyi közélet iránt érdeklődő barcasági rokonom akkor még azt jósolta, hogy ha területi autonómia nem is, de hamarosan kulturális önrendelkezés dukál nekünk, itthon maradt erdélyi magyaroknak. Azóta, persze, sokat változott a teljesen románná átvedlett szász elnökkel kapcsolatos véleménye, de az államfő keddi, székelyföldi látogatása nála is kiverte a biztosítékot. Ő ugyanis azon szászok közé tartozik, aki ismeri a magyar és szász történelmet, és II. András magyar király szászoknak nyújtott széles körű önrendelkezését. Úgy tűnik, mindezzel Johannis köszönő viszonyban sincs, és fújja ugyanazt a régi nótát, ami rég megkopott a román politikusok örökzöld kottájában is. És ami az erdélyi magyarság számára semmi újdonságot nem tartogat. Talán nem véletlen, hogy a román államfő székelyföldi látogatását éppen Tusványos idejére időzítették. Tett már ilyen gesztust Traian Băsescu is, de ő legalább elmerészkedett a táborba, ahol elmondta ugyanazt, amit most utódja, azaz nem kell az autonómia. Vagy ha lesz, az ugyanolyan legyen, mint Caracalban. Johannis már nem jött el a táborba. A román államhatalom legfontosabb jelképeként az észt osztó román államelnök semmi újat nem mondott Székelyföldön. Csak azt, amit Trianon óta mindannyian tudunk: nekünk, erdélyi magyaroknak közösségi jogaink, autonómiánk nem lehet, merthogy az akadályozná fejlődésünket. Hát ezért fontosak az olyan közösségi terek, közéleti táborok, mint Tusványos. Ezt a fajta abszurd, mindenféle logikát mellőző nagyromán propagandát próbálja ellensúlyozni érvekkel, tényekkel, vitákkal. Igyekszik legalább a magyar fejekben rendbe tenni a dolgokat, hogyha érdemi tárgyalásra kerülne sor, mi legyünk tisztában jogainkkal és saját igazunkkal. A helyzet mai állása szerint úgy tűnik, nem sok esélyünk van a területi önrendelkezés kiharcolására, amit Johannis elnök és román politikustársai a világ legelfogadhatatlanabb kérésének tartanak. De ez a helyzet mai állása. Mert mehet Johannis elnök akár minden héten NATO-hadgyakorlatra, és akár évi rendszerességgel gazsulázhat Washingtonban, Románia hazugságra épített múltját, jelenét és jövőjét nem tudja megváltani. A hazugságra épített társadalom olyan, mint a kártyavár. Egyszer valaki csak kihúz alulról egy lapot, és minden összeomlik. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. július 21.Tusványos: a bal sarokban Toró T. Tibor, a jobb sarokban Porcsalmi BálintBár előkerültek régi sérelmek is, alapvetően elegáns, jó hangulatú vitát folytatott pénteken Tusványoson az EMNP, illetve az RMDSZ ügyvezető elnöke. Toró T. Tibor és Porcsalmi Bálint abban megegyeztek, hogy bizonyos ügyekben egy fajta „akcióegység” létrejöhet a két politikai szervezet között. Kettő az ügyvezető! – ezzel a címmel zajlott péntek délután Porcsalmi Bálint, az RMDSZ, valamint Toró T. Tibor, az EMNP ügyvezető elnökei között zajló panelbeszélgetés, amelyben újságírói kérdésekre válaszolva keresték a közös nevezőt a két politikai szervezet között. A vitafórum moderátora Kozán István, a Csíki Hírlap főszerkesztője volt, kérdezőtársai pedig Cseke Péter Tamás, a Maszol főszerkesztője, valamint Makkay József az Erdélyi Napló főszerkesztője. Az együttműködés csak közös munkával lehetséges Arra a kérdésre, hogy az RMDSZ hosszú ideig miért nem képviseltette magát ennyire hangsúlyosan a Tusványoson, Toró T. Tibor azt válaszolta, hogy minden évben meghívták az RMDSZ-t, a szövetségi elnököt is beleértve, és minden alkalommal az ő döntésükön múlt, hogy jelen voltak-e vagy sem. Porcsalmi Bálint az utóbbi években az RMDSZ és Fidesz között rendeződött viszonyt emelte ki a legkézenfekvőbb magyarázatként, hozzátette, hogy a táborban mindig olyan témákat feszegetnek, amelyekkel kapcsolatban az RMDSZ számára is fontos, hogy kifejtse a véleményét. Arra a felvetésre, hogy lehetséges-e a jövőben valamiféle együttműködés az RMDSZ és az EMNP között – az RMDSZ-MPP mintájára –, Toró T. Tibor kijelentette, a mai politikai viszonyok között nem lehet együttműködés nélkül tovább dolgozni. Porcsalmi Bálint egyetértett az EMNP ügyvezető elnökével: teljesen más politikai realitás van ma – jelentette ki –, nem lehet és nem is érdemes azon rugózni, hogy visszaállítsák a 90-es évek realitását. Pontszerű munkában kell megállapodni, a Minority SafePack aláírásgyűjtési kampánya az egyik ilyen terület, és várják, hogy az EMNP is kivegye a részét belőle. Toró T. Tibor ezzel kapcsolatban hozzátette, hogy a FUEN sikerét közös sikernek is érzékeli, mert a Minority SafePack által képviselt ideológia a Tusványosi folyamatban már évekkel ezelőtt megszületett. Az egykor elindult, de gyorsan megszűnt Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum kezdeményezéshez hasonló a Tusványoson kívül nem igazán van ma Erdélyben – ezt kérte számon Makkay József. Porcsalmi szerint az egyeztetésekre mindig van lehetőség, de munkára is szükség van – a beszélgetéseken túl kell lépni, és cselekedni kell. „A folyamatos beszélgetésre természetesen van igény, csak még nagyobb igény lenne arra, hogy folyamatos munka legyen” – fogalmazott az RMDSZ politikusa. Toró T. Tibor hozzáfűzte, hogy az egyeztetéseknek intézményes keretet kell adni, és nem érdemes a legfontosabb közös ügyekben, mint amilyen a székelyföldi autonómia kérdése, megosztottnak lenni. Porcsalmi erre azzal válaszolt, hogy az MPP-vel kötött együttműködéshez hasonlót csak akkor lehet elérni, ha mindkét fél partnerként tekint a másikra. Éppen ezért nem tartja helyesnek, ha a pártok a kommunikációjukban mindenféle jelzőt aggatnak egymásra. „Vannak személyes sérelmek, amelyeket félre kell tenni” – fogalmazott. Toró T. Tibor nagyjából egyetértett ezzel, de igyekezett hozzátenni, hogy a feladatokat érdemes elválasztani, az RMDSZ például kevésbé hitelesen készíthet árnyékjelentéseket, mint az ellenzékben lévő pártok vagy a civil szervezetek. A transzszilvanizmus felértékelődik a centenárium évében Az egyik kérdés a magyar Erdély-centrikusság, valamint az erdélyi románság ebben betöltött szerepére vonatkozott. Toró T. Tibor szerint a transzszilvanizmus nincs megfelelően artikulálva, amihez az is negatív adalék, hogy jelenleg nincs egyetlen autentikus erdélyi román párt sem. Itt felmerült a regionalizáció kérdése, amelyet Toró szerint föderatív államok létrehozásával lehetne csúcsra járatni. „Mi mindannyian azt gondoljuk, hogy a mi jövőnk Erdélyben van. Mi a programunkban reális dolgokat ígértünk, amelyekről úgy véljük, hogy Erdélyt szolgálják. Ezek megvalósítható intézkedések” – válaszolta Porcsalmi Bálint hozzátéve, hogy az erdélyi föderális államot is csak úgy lehet magyarázni a román többségnek, ha „a kályhától indulunk el, mert nem lehet átugorni a bemelegítő szakaszt”. Toró T. Tibor nehezményezte, hogy az erdélyi román képviselők vitték a legutóbb is a prímet a magyarok elleni gyűlöletkeltésben. Az RMDSZ ügyvezető elnöke kifejtette: „a Centenárium évében nekünk azon kell lennünk, hogy a magyarok ne érezzék rosszul magukat 2018-ban szülőföldjükön. Fontos, hogyan kommunikálunk a románok fele. Például, ha autonómiát akarunk, akkor nem az autonómia jogi kereteinek a bemutatásával kell kezdenünk, hanem kicsit előbbről. Először is el kell mondanunk, hogy mi magyarok vagyunk, és ez mit jelent” – tette hozzá Porcsalmi Bálint, Kifejtette: ha a magyarokat nem érti a többség, akkor a problémáival és kéréseivel sem tud azonosulni. „El kell magyaráznunk, hogy kik vagyunk azért, hogy megértsék, mit akarunk. Így el tudjuk érni, hogy kinyissák a kaput, amit ennyi éven át nem sikerült – és ezután sem fog sikerülni – betörni” – jelentette ki. Másként látják a választási mozgósítást Kozán István arra a kérdésre várt választ, mit lehet tenni azért, hogy a választási kampányban ne csak a részvételi arányokat figyeljék a pártok, hanem meg is szólítsák a szavazóikat. Az EMNP ügyvezető elnöke szerint nem lehet csak a félelemkeltés és az egységes szavazás jelszavaival kampányolni. Hozzátette, nagy potenciál van az erdélyi városokban, mert azoknak lakói az a közeg, amely nyitott a pluralizmus felé. Az RMDSZ ügyvezető elnöke szerint viszont más arról beszélni, hogy a politikum hogyan szólítja meg az erdélyi magyarokat, és megint más kérdés a választási mobilizáció, amelyre nem csak a kampányidőszakban kell összpontosítani. „A mozgósítási technikák minden párt számára adottak. A kérdés, hogy meg tudjuk-e találni azt a tartalmat, olyanok-e a céljaink, amelyek mozgósítják a választóinkat” – fejtette ki. Meggyőződése, hogy a kihívás nem a választások előtti gyors mobilizációban van, mivel az emberek politikailag aktívak, és foglalkoztatja a saját jövőjük, ezért nem utolsó pillanatban döntenek. A 2020-as kampánynak a nyitja 2018–2019-ben van. Felmerült az a kérdés is, mivel magyarázható, hogy az EMNP a Fidesz szövetségeseként gyenge választási eredményeket ér el Romániában. Toró T. Tibor ezt a magyarázatot adta: „a tőke és a brand ott maradt a tulipánnál, ezért nem olyan népszerű az EMNP, annak ellenére, hogy a Fidesz partnere. Erdélyben azonban nem is a Fidesz, hanem maga Orbán Viktor a rendkívül népszerű. Ám nem Orbán Viktornak kell megoldani ezt a problémát, hanem nekünk.” Arra a kérdésre, hogy Bukarestre vagy Budapestre számíthatunk gazdaságilag, Porcsalmi kifejtette: „mindenkinek úgy kell politizálni, hogy a lehető legtöbb tőke, erőforrás és lehetőség kerüljön az erdélyi magyarokhoz – legyen az Bukarestből, Budapestről vagy Brüsszelből.” Kovács Boglárka / maszol.ro 2017. július 22.Ügyvezető titánok harca: Toró T. Tibor versus Porcsalmi BálintKedélyes, gesztusértékű megnyilvánulások és nyilatkozatok, a közeledési szándékot jelző célzások, ugyanakkor éles bírálatok és kritikák hangzottak el pénteken Tusványoson a Kettő az ügyvezető! című politikai konfrontáción Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke között. Ugyanakkor észlelhető volt, hogy a két politikus szándékosan kerüli a kényes témákat. Igen nagy érdeklődés kísérte, hogy egy asztalhoz ült az RMDSZ és az EMNP ügyvezető elnöke, hiszen erre az elmúlt évtizedben nem volt precedens. Mit ír a munkaköri leírásukban, illetve miben merül ki a munkájuk? Eddig miért nem volt hasonló esemény? Lesz-e még Erdélyi Magyar Kerekasztal? Milyennek látják Erdélyt, s politikai stratégiájukban hol foglalnak helyet a románok? Hogyan látják a Trianoni Békeszerződés századik évfordulójával kapcsolatos, vélhetően felerősödő román nacionalista retorika ellensúlyozását? – többek között ezekről faggatta a két politikust az újságíró-trió: Kozán István, a Csíki Hírlap, Cseke Péter Tamás, a maszol.ro és Makkay József, az Erdélyi Napló főszerkesztője. Olaj, de hova? Masszív RMDSZ-jelenlét „Olajat önteni a kerekek közé, nem a tűzre” – fogalmazott Porcsalmi Bálint az első kérdésre válaszolva, míg Toró T. Tibor úgy vélekedett: személy szerint kevesebb reprezentációt és több párbeszédet és vitát szeretne bevinni a szervezetbe. Miért nem került sor eddig az ügyvezető elnökök vitájára? – A szervezők minden évben meghívják Tusványosra az RMDSZ szövetségi és ügyvezető elnökét, illetve vezető politikusait és tisztségviselőit. Lévén, hogy a korábbi esztendők tapasztalata alapján Porcsalmi Bálintot bevállalós embernek ismertem, szinte biztosra vettem, hogy pozitívan válaszol majd a felkérésre – mondta Toró. Álláspontja szerint eddig nem a nagyszabású rendezvénysorozat szervezőin múlott, hogy az RMDSZ vezetői nem jelentek meg s fejtették ki álláspontjukat akár a nemzetpolitikai kérdésekkel kapcsolatban. Porcsalmi Bálint pragmatikus választ adott: Erdélyben új politikai realitással állunk szemben. – Az utóbbi időben szerencsére rendeződött az RMDSZ és a FIDESZ viszonya, a két alakulat és vezetői közötti kapcsolat más alapokon nyugszik. Fontos, hogy itt is elmondhassuk, nyomatékosítsuk álláspontunkat – mondta. A WebSzabadságnak adott videóinterjújában kifejtette: közel húsz RMDSZ-es vezető politikus vesz részt Tusványoson. - Ez egyrészt a megváltozott erdélyi politikai realitásnak tudható be, és annak, hogy a FIDESZ stratégiai partnerként kezeli az RMDSZ-t, van egy élő és működő partnerség. Ugyanakkor rengetek olyan kérdés és téma van terítéken Tusványoson, amelyben megkerülhetetlen a RMDSZ véleménye, álláspontja, legyen szó gazdasági kérdésekről, kisebbségi politizálásról és jogvédelemről. Ezért vannak itt a képviselők, szenátorok, RMDSZ-es politikusok. Megjegyezte, örömmel hallja, hogy az érdekvédelmi szervezet képviselőinek jelenléte élénkíti a vitát, nem annyira egyoldalú egy-egy panelbeszélgetés. Visszatérve az ügyvezető elnökök vitájára: Toró T. Tibor úgy ítélte meg, Porcsalmi révén beindulhat egy intenzívebb párbeszéd az EMNP és az RMDSZ között. – Hátha Bálintnak sikerül meggyőznie elnökét, hogy üljön le a mi politikai alakulatunk vezetőjével. Ilyen vonatkozásban nekem könnyű dolgom lesz Szilágy Zsolttal – humorizált a politikus. Úgy vélekedett, jó volt a közös fellépés Klaus Johannis államfő székelyföldi látogatása alkalmával. – Hogy ismét közös szervezetben tevékenykedünk majd, akárcsak hajdanán? Ez már túlhaladott – hangsúlyozta az EMNP ügyvezető elnöke. Egyeztetés, de munka is Porcsalmi Bálint úgy reagált: az RMDSZ nem csak az egyeztetést, hanem a munkát is szereti. – Egyértelmű, hogy már nem hozható vissza az, ami régen volt. Amennyiben folyamatosan azon siránkozunk, hogy milyen volt, amikor ez működött, akkor képtelenség előre haladni. Azt várom el az EMNP-től, hogy aktívan bekapcsolódjon a közös munkába, mint például a Minority SafePack, az európai szintű kisebbségi jogvédelem kapcsán általunk elindított aláírásgyűjtésbe – mondta az RMDSZ-es politikus. Kijelentette, hogy sem Kelemen Hunor, sem pedig Szilágyi Zsolt nem volt olyan helyzetben, hogy összeállítsa Klaus Johannis székelyföldi látogatásának napirendjét, de pozitív volt az ezzel kapcsolatos egyeztetés. Ezzel szemben Toró úgy értékelte, hogy a Minority SafePack kezdeményezés tulajdonképpen „a bálványosi folyamat sikere és eredménye”, s Porcsalmi „nyitott kapukat dönget”. Felajánlotta, hogy az EMNT által működtetett Demokrácia Központokon és különböző hálózatokon keresztül is hozzájárulnak majd ahhoz, hogy az európai kisebbségvédelmi kezdeményezés megfelelő számú aláírással rendelkezzen. Kuruc-labanc, jó magyar-rossz magyar Lesz-e még Erdélyi Magyar Kerekasztal? Erről a két politikus másként vélekedett. Porcsalmi szerint elemezni kell, mit lehet tenni a jelenleg lélegeztető gépre helyezett, hibernáló politikai egyeztető fórum újraélesztésére. – Helmut Kohlt idézném: a beszéd legyen rövid, a kolbász pedig hosszú – jegyezte meg Porcsalmi. Ezzel szemben Toró úgy vélekedett, jó, ha az erdélyi politikai egyeztetésnek intézményesített formája van. – Tulajdonképpen magyar vonatkozásban csak két párt maradt, az MPP ugyanis azt követően, hogy az utóbbi időben egyre rövidebb sugarú pályán gravitált az RMDSZ körült, mára már beolvadt a Kelemen Hunor vezette alakulatba. Úgy vélem, az autonómiának kell lennie a fő témának, irányvonalnak és stratégiának. Székelyföld esetében már volt egy, az autonómiát előirányzó törvénytervezet, nem értettük, miért kell másnak egy párhuzamosat csinálni. Persze, nem érdek, hogy csak egy ilyen dokumentum legyen – ismerte el az EMNP-vezető, majd hozzátette, hogy szerinte Erdélyben a magyarság vezetőinek „szüksége van egy új egyeztető fórumra”. - Ahhoz, hogy úgymond kiegyezésről beszélhessünk, s partnerségi viszonyt alakíthassunk ki, előbb pontot kell tenni a kuruc-labanc, jó magyar-rossz magyar paradigmának. Ez a politikai retorika nem segít. Ugyanakkor túl kell lépni azon is, hogy ki, mikor, mit nyilatkozott, mit üzent valaki valakinek. Másrészt túl kell tennünk magunkat a múltbeli vagy a jelenlegi személyes ellentéteken, problémákon – mondta Porcsalmi. Bukaresti és erdélyi politizálás Toró támadott: úgy gondolta, nehezen jöhet létre az erdélyi magyar-magyar párbeszéd, mivel „az egyik társaság Bukarestben politizál s jól érzi ott magát”, a másik meg Erdély-centrikus. – Mondhattátok volna nekünk amolyan összekacsintós módon, hogy né, fiúk, csináljatok ti kisebbségi vonatkozású árnyékjelentést, mert ti hitelesen tudjátok ezt megjeleníteni. Ti félig kormányon vagytok, mégsem tehetitek meg azt, hogy kvázi saját magatok ellen állíttok össze dokumentumot - mondta Toró arra utalva, hogy tavaly nyáron az RMDSZ elkészítette és elküldte Strasbourgba az Európa Tanácshoz azt az árnyékjelentést, amely a regionális és kisebbségi nyelvek chartájának ratifikálásakor vállalt román kötelezettségek teljesítésére vonatkozik. Mint ismert, a román kormány mintegy két és fél éves késéssel, 2016. március 2-án nyújtotta be jelentését, és abban a nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak a kiterjesztéséről számolt be úgy, hogy a dokumentum csak a 2010 és 2013 közötti időszakot öleli fel. Ki, milyen Erdélyt képzel el? Toró a transzilvanista értékek érvényesítése mellett tette le voksát. A régió jövőjére és a románokkal való együttműködésre vonatkozó moderátori kérdésre azt mondta: aktívan keresik a kapcsolatot a transzilvanista román pártokkal, csakhogy azok nem léteznek. Porcsalmi egyaránt az erdélyiség érvényesítése mellett foglalt állást, de úgy gondolta, hogy az EMNP által képviselt föderális Románia álláspontot, amelyet a 2014-es kampányban Szilágyi Zsolt képviselt, lépéseknek kellett volna követnie. – Ilyen esetben módosítani kell az alkotmányt, a törvényeket – mondta Porcsalmi, aki szerint a jövő évi román egyesülés száz éves évfordulója kapcsán a magyarságnak pozitív üzenettel kell előrukkolnia. – Azt kell például hangsúlyoznunk, az elmúlt száz évben mit adtak a magyarok Erdélynek az elmúlt évszázadban. Ugyanakkor tökéletes románsággal kell kommunikálnunk álláspontjainkat, csakhogy nem egyből az autonómiával kell kezdeni. Induljunk el a kályhától –vélekedett az RMDSZ ügyvezető elnöke. Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár) 2017. július 22.Lesz-e munkamegosztás az erdélyi magyar pártok között? (Toró–Porcsalmi vita Tusványoson)Van helye a párbeszédnek az Erdélyi Magyar Néppárt és az RMDSZ között, és fontos, hogy valamiféle munkamegosztás, illetve akcióegység alakuljon ki a fontos ügyekben, de nem lehet visszahozni azt a szervezeti egységet, amely a kilencvenes években volt – ez volt az egyik legfontosabb következtetése annak a vitának, melyet tegnap Tusványoson folytatott Toró T. Tibor és Porcsalmi Bálint, az Erdélyi Magyar Néppárt és az RMDSZ ügyvezető elnöke. Ez volt az első alkalom, hogy nyilvános vitát folytattak a két politikai alakulat vezetői, az eszmecsere pedig igazi „tusványosi” eseménynek bizonyult: noha volt egymásnak feszülés, adok-kapok, a beszélgetés mindvégig civilizált, kulturált hangvételben folyt, a nézetkülönbségeken túl pedig több kérdésben is közös álláspontra helyezkedtek. A vita egyik konkrét hozadéka az is, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt és európai pártcsaládja, az Európai Szabad Szövetség (EFA) támogatja a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés nemrég indult aláírásgyűjtési kampányát – mint ismert, a kezdeményezés célja, hogy rávegye az Európai Uniót, hogy a tagállamokra kötelező érvényű kisebbségvédelmi szabályozást vezessen be. A két politikust három újságíró: Kozán István, Cseke Péter Tamás és Makkay József faggatta, így több téma felmerült, de egymás szavaira is reagáltak. Az első kérdések egyike azt firtatta, minek köszönhető a masszív RMDSZ-es részvétel az idei Tusványoson: Toró T. Tibor azt hangsúlyozta, hogy a tábor mindig is nyitott volt, és küldtek meghívót az RMDSZ vezetőinek, csak nem mindig éltek vele. Porcsalmi Bálint úgy látja, az RMDSZ és a Fidesz kapcsolatának rendeződése is hozzájárult az erőteljesebb részvételhez, de a beszélgetések témái között is vannak olyanok, amelyekben megkerülhetetlen a szövetség. Lehet-e ez egy intézményes párbeszéd kezdete a két párt között? – szinte adta magát a következő kérdés. Toró T. Tibor szerint nem lehet vissza¬hozni azt a szervezeti egységet, amely régen jellemezte az erdélyi magyar közéletet, de valamiféle akcióegység kialakítására, munkamegosztásra törekedni kell – példaként Klaus Iohannis székelyföldi látogatását említette, utalva Szilágyi Zsolt EMNP-elnök nyílt levelére és a térség elöljárói által felvetett problémákra, amelyek kiegészítették, erősítették egymást. Porcsalmi Bálint is úgy látja, nem érdemes azon siránkozni, hogy visszahozzák azt, ami volt, inkább pontszerű megállapodásokat lehetne kötni, megosztani a munkát – példaként a Minority Safepack kisebbségvédelmi kezdeményezést említette, kérve is a Néppárt segítségét az aláírásgyűjtésben. Toró T. Tibor azonnal reagált, amint azt korábban is hangoztatta, valamiféleképpen Tusványos szellemi termékének tekinti azt, hiszen e szabadegyetemen már akkor beszéltek róla, mikor felmerült az európai polgári kezdeményezés lehetősége, így természetes, hogy az ügy mellé állnak, már európai pártcsaládjuk, az EFA támogatását is megnyerték. A párbeszéd intézményesítésének kérdésében viszont eltérőek az álláspontok. Az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum sorsát felvető kérdésre Porcsalmi Bálint azt hangoztatta: kell ugyan beszélgetni, de tisztázni kell, mi a cél, melyek a jogosítványai egy ilyen kerekasztalnak, és túl is kell lépni az egyeztetéseken, a közös munka legyen az első helyen. Toró T. Tibor viszont az intézményesített párbeszéd fontosságát hangsúlyozta annak érdekében, hogy a kétpólusúvá vált erdélyi magyar közéletben – fontos ügyekben ne húzzák két irányba a szekeret, mint történik például az autonómia ügyé¬ben, hogy a meglévő statútum mellé készült még egy autonómiatörvény. Az akcióegység lenne a közös nevező, ahhoz azonban valamiféle kiegyezés kellene, de annak meg előfeltétele az is, hogy partnerként viszonyuljanak egymáshoz, és a néppártosok kerüljék az RMDSZ-t megbélyegző nyilatkozatokat – labancok, Bukarestben jól érzik magukat stb. – replikázott Porcsalmi. Kisebb adok-kapok alakult ki arra a kérdésre is, amely arra irányult, hogy milyen Erdély-képet képzelnek el. Toró T. Tibor a Néppárt történelmi régiókon alapuló föderatív államberendezkedést szolgáló, kampányban is tematizált programját említette, és úgy vélte, az RMDSZ esetében a szlogen nem találkozik a tettekkel. Porcsalmi azzal érvelt, hogy programjuk konkrét intézkedéseket tartalmaz, amelyek Erdély fellendítését célozzák, és a románság megszólításának fontosságára hívta fel a figyelmet, emlékeztetve: a legutóbbi magyarellenes hisztéria éppen erdélyi román képviselőktől indult. Toró azzal válaszolt, hogy nem a központosító román pártokkal kell keresni a szövetséget, amelyek Bukarest érdekeit követik, hanem az erdélyi román regionalisták körében kell partnerekre lelni – azt azonban maga is elismerte, hogy ők egyelőre kevesen vannak. Porcsalmi Bálint viszont utópiának nevezte, hogy valaha is létrejöhet egy erdélyi román regionális párt, amellyel szövetkezni lehetne. Egyetértett viszont a két politikus abban, hogy a 2018-as év – amikor Romániában nagyszabású állami centenáriumi ünnepségek zajlanak majd – új kihívásokat jelent az erdélyi magyar közösség számára, amelyre a politikumnak fel kell készülnie. Porcsalmi Bálint úgy látja, mivel nincs egy komoly országprojekt, ami uralhatná a centenáriumot, az űrt hazafias szólamokkal, esetleg magyarellenes retorikával töltik majd ki. Jövőre Magyarországon választásokat rendeznek, és kialakulhat egy olyan kommunikációs spirál, amelynek mi ihatjuk meg a levét. Ezt kellene valamiképpen megelőzni, ellensúlyozni ezt a kampányt, illetve az alternatív médianyilvánosságot kihasználva – nem muszáj feltétlenül a Realitatea hírtelevízió kivégzőosztaga előtt bizonygatnunk igazunkat – a románok felé is eljuttatni a magyarság üzeneteit. Toró T. Tibor is hasonlóan látja a kérdést, javasolta, hogy a magyar pártok, a szellemi elit és a magyarországi együtt gondolkodjanak, és közös stratégiát találjanak ki arra összpontosítva, hogy az évforduló nemcsak veszélyforrás lehet, hanem esély is: új kezdet, kitörési lehetőség – a nagy nyomás ugyanis az ellenállást, az összefogást is erősítheti. Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 25.Horthy Miklóst nem kell rehabilitálniFolyamatos közéleti vita tárgyát képezi Horthy Miklós személye. A sokak által bűnösnek tartott kormányzó munkásságáról nincs egyetértés a történész szakmában. Raffay Ernő magyarországi történészt, nyugalmazott egyetemi tanárt Horthy Miklós megítéléséről kérdeztük. – Nemcsak a Ceauşescu-rendszer Romániájában, hanem a kádári Magyarországon is a máig ható Horthy-kép rögzült sok ember gondolkodásában. A közbeszédben gyakran visszaköszön a „fasiszta-Horthy” jelző. Miért kezelte Horthy Miklóst közellenségként a kommunista történetírás? – Magyarországon a közbeszédben ma is él, nem is kevés ember tudatában a negatív Horthy-kép. Ennek több oka van. Az 1945 után a választásokat elveszítő, azonban a szovjet megszálló hatóságok segítségével, erőszakkal hatalomra került – 1919-es gyökerű, önmagát kommunistának maszkírozó – baloldal a Horthy nevével fémjelzett korszakot megsemmisítendő ellenségének látta. Nem véletlenül, ugyanis 1920–1944 között a szó szoros értelmében üldözték a (csekély létszámú) hazai kommunistát. Sallait és Fürstöt, a két terroristát kivégezték, Rákosit és Vass Zoltánt fejenként 16 év börtönre ítélték. A Horthy-korszakban nemcsak belügyi, hanem szellemi irtóháború is zajlott az osztályharcos kommunizmus ellen. Ennek megfelelően a szovjet Vörös Hadsereg megszállásától (1944–1945) a Moszkvából hazajött (s szinte mindegyik szovjet titkosszolgálatnak dolgozó) kommunisták megkezdték a polgári- és nemzeti erők megsemmisítését és kivonását a (politikai) életből. Az egész magyar politikai, oktatási- és sajtórendszert úgy alakították át, hogy az gyalázta a Horthy-korszakot. Ez 45 éven keresztül zajlott, és a baloldali (liberális és szocialista) körökben még most is folytatódik. Horthyról kizárólag elfogult, hazugságoktól és ügyes ferdítésektől sem mentes képet alkotnak ma is az állami egyetemeken és a Magyar Tudományos Akadémián. – A Tanácsköztársaság bukását követően, a Horthy Miklós által vezetett magyar kormány az Antant támogatását élvezte. Az új hatalom mennyire törekedett a jogállamiság kialakítására, illetve az új kormányzó milyen mértékben hunyt szemet az önbíráskodás felett? – Az 1919-es kommunista rombolás után – megtetézve a román, cseh és szerb megszállás rablásaival (pl. csak a román hadsereg mintegy 30 ezer vagon rabolt holmit vitt ki az országból) – stabilizálni kellett az országot. Elsőként a politikai stabilizációt, majd a gazdaságit (20-as évek), közben pedig (mivel nemcsak a háborút, hanem a békét is elveszítették a magyarok, jórészt a kommunisták és Károlyiék tevékenységének köszönhetően) a lelki stabilizációt kellett végrehajtani. Tény, hogy először volt a vörösterror, s erre adott válasz volt a magyar nemzeti erők visszavágása. Ez utóbbi nem terror volt, hanem a nemzet egészségesen maradt tagjainak/szervezeteinek jogos visszavágása (lásd Prohászka Ottokár püspök álláspontját). Tehát: nem kell vörösterrort bevezetni, és akkor nem lesz „fehérterror”. Horthy szerepe itt kimondottan pozitív: miután ténylegesen kezébe került a hatalom, leállította a durvább üldözéseket, éppen a mielőbbi normalizáció érdekében. – A két világháború közötti Magyarország trianoni poraiból éledt újjá. Mai szemmel nézve mennyire nevezhető ez a két évtized gazdasági és szociális sikertörténetnek? – A politikai megerősödés után (amit jórészt gróf Bethlen István hozott létre) a Magyar Királyság európai demokrácia lett, a szó liberális értelmében. Azzal a kivétellel, hogy az országban nem működhetett olyan politikai párt, amely az osztályharcra uszított. Ráadásul Bethlen a 20-as évek közepén jó kompromisszumot kötött a szociáldemokratákkal. A gazdasági konszolidáció a 20-as évek második felére stabilizálta a kapitalista gazdaság működését (a régi iparágak elérték az 1913-as termelékenységi szintet, új pénzt s új iparágakat hoztak létre: elektronikai ipar, vegyipar stb.). A Horthy-korszak teljesen új szociálpolitikát vezetett be: a dolgozók juttatásait az angol szociálpolitika sarkpontjaihoz mérték, de úgy, hogy a különféle juttatások százalékai nagyobbak voltak, mint Angliában. 1927–28-ban létrehozták az OTI-t (Országos Társadalombiztosítási Intézet), amely koordinálta a teljes szociálpolitikát. Az 1927/XXI. törvénycikk a kötelező betegségi- és balesetbiztosítási törvény az ipar és kereskedelem, a közlekedés dolgozóira, a háztartási alkalmazottakra és a különböző hivatalok (közjegyzői, ügyvédi irodák), az orvosi rendelők és a szerkesztőségek munkatárasaira vonatkozott. Eszerint az igényjogosultságot a monarchiabeli 20 hétről 52 hétre (!) emelték, úgy, hogy a táppénz a fizetés 55–75 százalékára nőtt (Angliában ez 18–32 között mozgott). Baleset esetén a dolgozó 60–66 százalékot kapott (Angliában 31–56-ot). 1928-ban az öregségi-, rokkantsági, özvegységi- és árvasági biztosításról szóló törvény hasonló szemlélettel kezelte a dolgozókat. 1920–1930 között országos lakásépítési program indult (nagyon sokan menekültek, természetesen lakás és pénz nélkül a megszállt területekről Magyarországra): 10 év alatt mintegy 290 ezer új ház és lakás épült; ez mintegy 25 százalékos növekedést jelentett. A Horthy-korszakban a százezer lakosra jutó orvosok száma majdnem a duplájára, a kórházi ágyak száma 329-ről 467-re nőtt. Sokáig elmaradt azonban a mezőgazdasági munkások és a munkanélküliek biztosítása, a hitbizományi birtokok felülvizsgálata – tény, hogy a 30-as években ezekre nézve is történtek változtatások. Tehát: a horthysta kormányok komoly szociálpolitikai intézkedéseket hoztak – természetesen olyan arányban, ahogyan egy kirabolt és megcsonkított ország anyagi helyzete engedte. – A Horthy-korszak egyik fő vezérfonalává vált Trianonban a magyarsággal elkövetett történelmi igazságtalanság jóvátétele, a revíziós politika. Mennyire volt ebben partner a magyar társadalom, a magyar pártok? - A korszak mindegyik kormányának legfontosabb külpolitikai célja a területi revízió volt: visszavenni azt, ami a miénk. Megszállás alatt lévő magyar népcsoportok területi autonómiája eszébe sem jutott senkinek. Megítélésem szerint most is csak ez volna helyes álláspont. A magyar társadalom és az összes politikai párt egyetértett ezzel: senki nem mondott olyan vicceset – a politikai öngyilkosságot kockáztatva –, hogy mondjuk Kassa vagy Marosvásárhely környéke vívja ki a területi autonómiát: ez ugyanis az akkori felfogás szerint a megszálló ország határait stabilizálta volna. Az akkori magyarok pontosan tudták, hogy – a nagyhatalmi erőviszonyokat kihasználva – nagyobb az esélye a revíziónak, mint a megszálló akármelyik kormánytól, parlamenttől kivívott autonómiának. A Horthy-korszak magyar embere (mind Budapesten, mind Kolozsváron) egyetlen, egységes magyar etnikai és politikai nemzetben gondolkodott. – Egyes történészek szerint a bécsi döntéssel visszaszerzett utódállamokban levő magyar területek elsősorban a német szövetségesnek köszönhetőek. Horthy mennyire volt Hitler megbízható szövetségese? – Magyarországon háromféle történész létezik: szocialista (kommunista), liberális és konzervatív. Az első két irányzat (szocialista és liberális) történészei szerint Horthyék Hitlertől kapták vissza a területeket 1938–1941 között. Ez nem felel meg a valóságnak: a magyar kormányok kiváló diplomáciai tevékenységgel, helyenként katonai fenyegetéssel érték el a négyszeres határmódosítást. A részletes bizonyító tények leírására itt nincs tér, ám való igaz, hogy a történelem által akkor felkínált lehetőségeket a magyar kormányok ügyes politizálással és brutális haderőfejlesztéssel ki tudták használni. (Hasonló nagy lehetőségek adódtak volna 1999–2009 között, amikor egyetlen magyar kormány sem ismerte fel az adott lehetőségeket, pedig három utódállamból kettő fölbomlott.) Ami Horthy személyét illeti: 1920 után a Magyar Királyság harapófogóba került: Leninékkel ideológiai különbség, a szomszédos megszálló országokkal területi gondok, s az őket támogató nyugati hatalmakkal pedig ezek támogatása miatt nem lehetett politikai szövetséget kötni. Maradt az egyre erősebb Németország – ott meg az volt a baj, hogy Hitler a román olaj miatt inkább Romániát, mint Magyarországot támogatta. A magyar vezetés a II. bécsi döntés előtt éppen a Románia elleni katonai fenyegetéssel győzte meg Hitlert az erdélyi kérdés rendezéséről. – A Horthy-korszak sokat vitatott része a kormányzó és a magyar zsidóság viszonya. A kormányzó idején jelentek meg a zsidótörvények, illetve hozzá köthető a vidéki zsidóság egy részének a deportálása. A háború után Horthyt nem állították bíróság elé. Nem volt ellene terhelő bizonyíték, vagy ebben más okok is közrejátszottak? - – Szerintem Horthy, mint minden normális ember, nem szerette a Tanácsköztársaság gyilkosait, akik között aránytalanul sok volt a zsidó (az első népbiztosok közül 89,5 százalék zsidó, egy részük korábban szabadkőműves). Bethlen gróf tanácsára azonban az ország gazdasági konszolidációjához felhasználta a zsidó kézben lévő nagytőkét. Emiatt eltörölték a numerus clausust, s teret engedtek a hazai zsidó nagytőke további tevékenységének. A háború végén mind az amerikaiak, mind Sztálinék tudták, hogy Horthy nem bűnös, emiatt nem állították bíróság elé. Horthy 1944 kora nyarától sok hazai zsidót mentett meg annak ellenére, hogy politikai, sőt katonai hatóköre csökkent. E megmentett emberek és leszármazottaik 1945 után mind a mai napig sajnos gyalázzák a kormányzót. – Magyarországon folyamatos viták vannak a szoborállítások ügyében. Miközben Horthynak vagy a hozzá hasonló jobboldali politikusoknak nem lehet szobrot állítani, az ország tele van kommunista múltú emberek szobraival. Mennyire jellemzi ez a kettős mérce a mai magyar történetírást? – Ma sok magyar azt gondolja, ne bántsuk az egykori áldozatok itt élő leszármazottait, tehát ne állítsunk szobrot Horthynak sem. Aki ugyanis nem akar vagy nem mer szobrot állítani, az kimondatlanul is elfogadja a kormányzó bűnösségét. Ez helytelen álláspont, mivel Horthy a 20. század három legnagyobb magyarjának egyike. A megoldás az lehetne, hogy Horthy szobrot kapna az Országgyűlés előtti téren. Természetesen lovas szobrot. (Egyes Horthyt gúnyoló szegény kollégáimnál néha nem tudom eldönteni, Horthyt utálják-e jobban vagy a lovát.) Ez nem a kormányzó, hanem a szoborállítók számára jelentene megtiszteltetést. A magyarországi történetírás szellemileg katasztrofális helyzetben van: az MTA történészei között kizárólag liberális és szocialista (volt kommunista) történészek vannak. Amíg ők vannak ott (és az állami egyetemeken), addig Horthy megítélése változatlan marad. – Lehet-e rehabilitálni Horthy Miklóst a maga eredményeivel és bűneivel együtt? – Ez komoly és fontos kérdés. Nem is rehabilitálni kellene – hiszen őt semmilyen bíróság nem ítélte el, – hanem értelmes politikai, előtte szakmai vitával tisztázni kellene a történelmi szerepét. Sajnos ameddig a magyar történetírás ilyen tragikusan nemzetellenes kezekben van, erre nem sok az esély. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. augusztus 3.Meg kell tanulni belakni a szülőföldetAz Úr csodásan működik című interjúkötetét egy hosszabb székelyföldi körutat követően a Kolozsvári Magyar Napokon is bemutatják. Frigyesy Ágnes budapesti újságíróval hitéletről, a szakma szeretetéről és nemzetpolitikáról beszélgettünk. Frigyesy szerint az újságíró elválaszthatatlan a civil embertől – Három egyházi személyiséget szólaltatsz meg új interjúkötetedben. Hogyan esett a választás Tőkés Istvánra, Ferencz Béla Ervinre és Bíró János Antalra? – Anyai és apai ágon keresztény, a kommunizmusban meghurcolt, nehéz sorsú családba születtem, ezért fiatal lánykorom óta érdekeltek az elmúlt rendszerben üldözött emberi sorsok. Ervin atyáról először Bartis Ferenc költőtől hallottam, majd első alkalommal Vekov Károly történész vitt el Szárhegyre. Később magam tértem vissza Ervin atyához, s elsőként készítettem vele interjút a kommunista diktatúra néma évtizedei után. 13 évnyi börtön mellett is megőrizte hitét, humorát és magyarságát. Ha csak tehettem, mindig meglátogattam. Tőkés István református lelkészt és teológus professzort fián, Tőkés Lászlón keresztül ismertem meg. Miután nagyapámat, a temesvári születésű Vásonkeői Várkonyi Lászlót – akivel életében sokat beszélgettem és nagyon szerettem – elveszítettem, István bácsi a távolság ellenére kicsit nagyapám helyett nagyapám lett. Bíró János Antal atyát Böjte Csaba ferences rendi szerzetesen keresztül ismertem meg a gyergyószentmiklósi Szent Anna Otthon felszentelésekor. Antal atya mellé ülve azonnal mesélni kezdett életéről, s nem kellett sok idő hozzá, hogy az ember rájöjjön: benne is egy lánglelkű, ám nehéz sorsú prédikátorra leltem. Amikor Andrea nevű, református lelkésznő barátnőmnek meséltem e három tanúságtevőről, nyomban feltette a kérdést: miért nem írod meg életútjukat? Ezzel az inspirációval kezdtem munkához két évvel ezelőtt. Az Úr csodásan működik – Erdélyi nagy Tanúságtevők című kötetemben nemcsak beszélgetések olvashatók, hanem értékes naplórészletek, levelek és eredeti családi fotók is megtalálhatók. – Mennyire ismerik az emberek a sokat szenvedett egyházi személyiségek életútját? – Nem nagyon ismerik őket, de ez nem a nagyközönség hibája. A kommunista diktatúra évtizedeiben ezeknek az embereknek és családjuknak hallgatniuk kellett szenvedéseikről. Én is csak otthon hallottam nagyszüleim, szüleim sorsáról. Anyai ngyapám a Magyar Királyi Ludovika Akadémia kiváló diákjaként kezdte katonai pályafutását, ám a II. világháború megtörte pályáját, csakúgy, mint a Felvidékről származó anyai nagyanyám és családja sorsát. Ők földbirtokosként hagyták maguk mögött a gömöri, alsóvályi családi vagyont, és a sors Kecskemétre vetette őket. Már fiatal lánykoromban erősödött bennem a vágy, hogy az úgynevezett „reakciós, X-es, klerikális” családunkban megismert, tönkretett életutaknak példát állítsak cikkben vagy könyvben. A rendszerváltozáskor úgy éreztem, számomra megadatott a kibontakozás lehetősége. – Számos egyházi rendezvényen megfordulsz, interjúid többsége eleve lelkészekkel, katolikus szerzetesekkel készült. Honnan ez a vonzódás a téma iránt? – Ez is családi örökség, ugyanis hívő katolikus családból származom, ahol mind anyai, mind apai ágon a férfiak a piarista kegyesrendi egyházi iskolában tanultak. Így adódott, hogy gyermekkorom óta jártunk szentmisére. Később épp egy piarista atya jóvoltából jutottunk el Göncre, a szintén sokat szenvedett Balogh Pista bátyámhoz, volt tábori lelkészhez, aki több ezer dögcédulát hozott haza a hadifogságból és értesítette a hozzátartozókat. Pista bácsi rendkívüli egyéniség volt, kemény, szikár jellem, aki maga köré gyűjtötte és sajátos módon nevelte a fiatalokat. Tizenéves koromtól kezdve, ahogy engedték – két-háromévente – apámmal és nővéremmel bejártuk Európát, s megtapasztalhattuk, hogy ahol élnek egykori piaristák vagy azok barátai, mindig akadt szállás a megfáradt vándoroknak. Otthonról azt hoztam, hogy a bajban lévő ember mindig segítséget kaphat keresztény testvéreitől. Így történt ez akkor is, amikor megszűnt a Csoóri Sándor által vezetett Magyarok Világszövetsége lapja, és állás nélkül maradtam. Ekkor kezdtem egy emigrációs interjú-sorozatba a Lakitelek Alapítvány támogatásával, s így ismertem meg Szőke János szalézi szerzetest, aki akkor tért haza az emigrációból. Érdeklődő telefonhívásomra, hogy lenne-e nála munkahely számomra, visszahívott, s így kerültem – komoly ajánlások mellett – a Liechtensteinből hazahozott Mindszenty Alapítvány Levéltárába. 33 évesen e felső Svábhegyi úti villában mélyült el a hitem, majd három év múlva, lelkileg megerősödve kerültem az akkor újrainduló Kis Újság egyházi rovatának élére, mint a Hitélet rovatvezetője. – Hogyan látod az egyházi témák iránti érzékenységet? – A Kis Újság egyházi rovata nagyon népszerű volt. A kisgazdák civil hetilapjában foglalkoztunk egyházi témákkal az ökumené szellemében. Ekkor alakultak ki remek kapcsolataim a történelmi egyházak képviselőivel. Talán legszebb három évemet töltöttem a lapnál, de sajnos ez a hetilap is megszűnt. Személyes élményem, hogy az embereknek nagy szükségük van a tiszta, szép gondolatokra, pozitív hírekre, fotókra. Komoly „rajongói köröm” van a Facebookon, szeretik a fotóimat, írásaimat, sikere van a könyvnek is. – Hosszú éveken át szabadúszó újságíróként dolgoztál. Magyar nyelvterületen hogyan lehet ebből a fajta újságírásból megélni? – Nagyon nehezen. Kitartás, konok hit és kemény akarat kellett hozzá. Többször akartak letéríteni az újságírás útjáról, ám a Jóisten mindig adott erőt, hogy elviseljem a nehézségeket és a sokszor égető anyagi hiányt. Az irigységgel és a liberalizmus erejével is szembesülnöm kellett. Amikor 2005-ben Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek atyától megkaptam a Szalézi-díjat, egy-két héten belül kirúgtak egy egyházi hírportáltól. A főszerkesztőnő remegő kezekkel tett útra. Kirúgásom okát ma sem tudom. De feltehetően balliberális nyomásra távolítottak el többedmagammal a hírportáltól, hisz mi már akkor kedveltük Orbán Viktort. Kirúgásunk idején a kommunisták voltak hatalmon! Talán ez az egy eset is rávilágít arra a kínra és nehézségre, amiket át kellett élnem ahhoz, hogy megmaradhassak azon a keresztény újságírói úton, amelyen elindultam a rendszerváltozás pillanataiban. – Makovecz Imrével és Jókai Annával is készítettél életútinterjút, ma már egyikük sincs közöttünk. Hogyan emlékszel a velük történt találkozásokra? – Nagyszerű emberek voltak. Hitet, tartást, magyarságszeretetet tanultam tőlük. Egyszer Makovecz Imrének panaszkodtam, hogy milyen nehéz a „nemzeti oldalon” tevékenykedő újságírók sorsa, mire ő így válaszolt: ne panaszkodjak, hanem vegyem észre, milyen sok, nagyszerű ember él hasonló nehéz sorban! Jó kis lelki-pofon, lélek-erősítő atyai tanácsadás volt ez. – Gyakran jársz Erdélyben: hogyan látod az itteni magyarság helyzetét? – Szerencsére gyermekkorom óta járom Erdélyt, hisz éltek rokonaink Marosvásárhelyen és Kolozsváron. Főiskolás koromban Homlokodnak gondjai, homlokomnak ráncai címmel írtam szakdolgozatomat Sütő András írói munkásságáról, aki megismerkedésünk után atyai jóbarátomként haláláig értő és aggódó figyelemmel és tanácsaival kísérte újságírói küzdelmeimet. Romániában – így Erdélyben, Székelyföldön – nagyobb változás történt a Ceauşescu-diktatúra óta, mint idehaza. Gyermekkori élményem, amikor bementünk egy-egy élelmiszerboltba, csak buggyant konzerveket találtunk a polcokon. Erdély természeti kincsekben (is) gazdag. Újra föl kellene fedezniük az ott élőknek a benne rejlő lehetőségeket. Böjte Csaba az életre tanítja „árváit”, hogyan kell állatot tartani, növényt termeszteni, gyógyteát készíteni, belakni a szülőföldet. Azt hiszem, nem csak az „árvák”, hanem mindenki tanulhat tőle. Istenadta tehetséggel és energiával népesíti be egyre növekvő otthonait és tanítja meg imádkozni, dolgozni, tanulni a fiatalokat! Sikertörténet az övé. – mondhatnánk. De ez a siker – kitartó munkával – másoké is lehet. Tizenhat éves ismeretség után fotóimmal, tudósításaimmal ma is örömmel támogatom missziós munkáját. – Tanítói és tanári képesítést szereztél a nyolcvanas években. Mennyire hiányzik a tanári katedra, illetve mi ösztökélt arra, hogy az újságírás mellett dönts? – Az írás kényszere és szeretete mindig erősebb volt a tanításnál. Ezért hagytam ott hét év tanítás után a gyermekeket és mentem el féléves fizetés nélküli szabadságra. Aztán nem tértem vissza pedagógusnak. Pedig családunkban nagy hagyománya van e pályának, anyai nagyanyám, keresztanyám és anyám is pedagógusok voltak… Anyám vérbeli pedagógusként a legelevenebb gyermekeket is megszelídítette… Hiányoznak a gyermekek, de talán Böjte Csaba „árvái” pótolnak valamit e hiányból. Fotózom, írok róluk, barátságok alakulnak ki közöttünk. Az Úr sokszor megmutatja „arcát”, hogy csodálatosan működik. Nem mindig úgy, ahogy várjuk, de a javunkra fordít mindent. A Székely gyors-Csíksomlyó expressz össznemzeti zarándokvonaton immár negyedik alkalommal gyűjtöttünk adományt pünkösdkor Csaba testvér otthonaiban nevelkedő fiatalok javára. Hivatásomat az első perctől kezdve e gondolatok fűtötték: „Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, Hazájának szolgálni tud!” (Kodály Zoltán) – A közösségi oldalakon állást foglalsz aktuálpolitikai kérdésekben is. Hogyan látod a magyar közélet, a magyar belpolitika alakulását? – Egész családom örömmel fogadta az 1988-as rendszerváltozást. Jómagam azóta formálok véleményt a magyar közéletről. Jelen pillanatban azért imádkozom és imádkozunk többen is – a Facebookon van egy imacsoport is –, hogy az Orbán-kormánynak legyen ereje és ideje végrehajtania küldetését, s megvédje magyarságunkat az iszlamizálódás veszélyétől. És elindulhassunk végre a felemelkedés útján. A jelenlegi keresztény kormány komoly eredményeket ért el a családvédelem, az oktatás, az egészségügy és hagyományaink ápolása terén. Sok középületünk régi pompájában áll, az önkormányzatok adósságait kifizették, a többgyermekes családok komoly anyagi támogatásban részesülnek… Az előző kommunista kormány vajon hová tette az e célokra szánt milliárdokat? – Ki civilben Frigyesy Ágnes, amikor nem ír? – Szerencsés embernek mondhatom magam, hisz azok közé tartozom, akik elmondhatják magukról, hogy a hivatásuk a munkájuk és a szenvedélyük. Szinte szétválaszthatatlan az újságíró a civil embertől, hisz a fényképezőgép akkor is nálam van, ha nem újságírói munkát végzek. Az „Élet krónikásaként” akkor is megörökítem a szépet, ha épp nem készül illusztráció egy cikkhez. Szeretem a komolyzenét, a művészi alkotásokat, sokat járok múzeumokba, egy-egy tárlat megnyitására vagy koncertekre, de ez is része az újságírói munkámnak. Szeretem a virágokat, az állatokat, az embereket, a tehetségeket. Szeretek utazni. Nagyszerű érzés eljutni a tengerhez, a végtelen közelében lenni… Csodálatos érzés útnak indulni, és még örömtelibb hazaérkezni. Összességében: nagyszerű dolog élni, és minderről hírt adni! Könyvbemutató Kolozsváron A Kolozsvári Magyar Napok keretében 2017. augusztus 18-án, de. 11 órakor, a Bocskai Házban mutatja be Frigyesy Ágnes kötetét dr. Geréb Zsolt református teológiai professzor. A kötet megvásárolható a helyszínen, Csíksomlyón a kegyszerboltban, vagy Csíkszeredán a Corvina Könyvesházban. Interneten megrendelhető az alábbi email-címen: [email protected] címen. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. augusztus 24.A magyar napok védőpajzsaSokat és sokszor írtak már a Kolozsvári Magyar Napokról. Többnyire szuperlatívuszokban, és ez így van rendjén. Akik megtapasztalták a Ceauşescu-rendszernek Kolozsvárra és Erdély többi magyar nagyvárosára szabadított magyarellenes, elrománosító politikáját, illetve az azt követő funari korszakot, azok számára a magyar napok egyféle mennyei ajándékként hatnak. Tizenvalahány évvel ezelőtt még egy közösségi depresszióban szenvedő magyar kisebbség élt itt, a Szamos partján, amelyet folyamatosan térdre kényszerített Kolozsvár román városvezetősége. Jó tudni azonban, hogy a mai polgármester, Emil Boc sem sokkal nyitottabb a magyarok irányába, mint elődje, Gheorghe Funar. Lapuló kétszínűségét és kétkulacsosságát – ami a háromnyelvű táblák körüli több éves huzavonában nyilvánult meg leginkább – azonban sikerült kijátszania és ellensúlyoznia egy fiatal, talpraesett magyar szervezőcsapatnak. A Kolozsvári Magyar Napok talán legnagyobb tanulsága az, hogy amelyik magyar közösség kezébe veszi sorsának irányítását, és képes bármilyen mélységekből talpra állni, annak ellenséges környezetben is nyert ügye van. Lehet azon siránkozni, hogy mennyire nehéz az életünk, hogy a román államhatalom milyen sokmindent nem enged meg nekünk, de ha ezzel a panaszáradattal kimerül jövőkereső tevékenységünk, akkor valóban vesztett ügyünk van. Anélkül, hogy túlértékelném az egyhetes kulturális és közéleti fesztivál hozományát, jó látni, hogy a magyar napokkal jelentősen megváltozott a kincses város közhangulata, ami több helybéli és Erdély más vidékeiről érkezett magyart késztet arra, hogy itt teremtsen jövőt magának. Számomra különösen örömteli látvány volt a rengeteg várandós magyar kismama. Örömteli esemény, mert erdélyi barangolásaimon ritkán látok ilyent, ami újabb bizonyosság arra, hogy a kolozsvári vagy kolozsvárivá vált magyar fiatalok hisznek a család megtartó erejében, tehát hisznek a jövőjükben. A ránk köszönt újabb magyarellenes éra, a nagy román egyesülést ünneplő 2018-as év előszele éppen az ilyen rendezvényekkel és az általuk teremtett lelkülettel védhető ki és kezelhető. Ha azt látjuk, hogy közösségi rendezvényeinken sok román ember is együtt tud velünk ünnepelni, ha a koncerteken, a kézműves sátrak közötti sétányokon vagy a boros, sörös esteken sok román szó is megüti a fülünket, akkor bízhatunk benne, hogy a Bukarestből ellenünk dolgozó politikusi-közéleti elitnek nem lesz nyert ügye. Ha egyre több erdélyi magyar közösség hisz saját erejében, akkor ezek az erők összeadódnak, és védőpajzsot hoznak létre az erdélyi magyarság védelmében. Ami nagyobb védelmet jelenthet, mint bármilyen más külső erő. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. augusztus 24.A székely zászlóról szakértői szemmelCímertani és pecséttani szakember, zászlószakértő, újságíró és számos kitüntetés birtokosa. Londonban nagy érdeklődés övezte előadását a székely zászlóról. Dr. Szekeres Attila István heraldikussal, a Háromszék napilap szerkesztőjével beszélgettünk. – Nemrég Londonban jártál a 27. Zászlótudományi Világkongresszuson. Kiket szólít meg egy ilyen nemzetközi tudományos fórum? – Száz résztvevővel zajlott augusztus 7–11-e között a Zászlótudományi Világkongresszus, amelyet kétévente szerveznek. 2015-ben Ausztráliában volt – oda is hívtak, de túl sokba került volna –, 2019-ben Texasban lesz, 2021-ben pedig Szlovéniában. A résztvevők zöme zászlókutató, kisebb hányada heraldikus vagy a címerek mellett zászlótörténettel is foglalkozó szakember. Voltak ott az egész világból, hogy csak a legtávolabbiakat említsem: Ausztráliából, Szingapúrból, Indiából, Kínából a Dél-Afrikai Köztársaságból, Brazíliából, az Amerikai Egyesült Államokból, Kanadából, s természetesen Európából. A résztvevők közül 43-an tartottunk előadást. – Volt-e Romániából más szakember is? – Rajtam kívül más nem volt Romániából, magam az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnökeként, erdélyiként jelentkeztem be, a kitűzőmön is ez állt: Transylvania. Megjegyzem, én voltam az egyetlen magyar. – A székely zászlóról tartott előadásodnak milyen volt a fogadtatása? – Nagy siker volt ez a zárónapon, augusztus 11-én. A székely zászló alakulása az utóbbi négy évszázadban című előadásomat olyan figyelemmel kísérték, hogy még a légyzümmögés is hallatszott volna. Természetesen kérdések is akadtak, amelyekre válaszoltam. Történelmi háttérrel is szolgáltam, hogy a világ minden tájáról érkezett embereket képbe helyezzem Erdélyt, azon belül a Székelyföldet illetően. Ismertettem a székelyek régi és új címerét, majd felvázoltam a székelyek zászlóhasználatának utóbbi több mint négy évszázadát. Igyekeztem ismertetni a romániai magyarság helyzetét és a székelyföldi autonómiatörekvések gáncsolását, a jelképhasználat tiltását. Végezetül leszögeztem: kezdetben a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által az önazonosság jeleként használni kezdett zászlóból annak tiltásaival a román hatalom – szándéka ellenére – egy széles körben elterjedt székely zászlót kreált, amely mára a romániai magyar nemzeti közösség autonómiaharcának szimbólumává vált. – Mennyire hiteles a ma használatos székely zászló a heraldikusok számára? – Amint azt Londonban is elmondtam, ezt a székely zászlót a népakarat szentesítette. Ugyanakkor a szakemberek előtt rá kellett mutatnom két hibájára. Az egyik apró, csupán szerkesztésbeli, de szembetűnő: a hold nincs egy szinten a másik égitesttel. A másik hiba viszont nagyobb. Az, hogy egy szervezet, jelesül az SZNT saját jelképeként ezt használja, az a saját joga. Ám ha Székelyföld jelképéről beszélünk, akkor mindenképpen be kellene tartani a címertani és pecséttani hagyományt! Ugyanis az erdélyi országgyűlés az 1659. június 15-én zárult, Szászsebesen tartott ülésén törvénybe foglalta, hogy a székelyeket a nap és félhold jelképezze, ezt a jelképpárost véssék pecsétjébe. A címertan (heraldika) a történelem segédtudománya. A segéd előtag nem valami másodrendűségre utal, hanem arra, hogy a maga tudományával segíti a történelmi kutatást. A zászlótan (vexillológia) a címertan alága volt, 1958-tól jegyzik külön segédtudományként. Tehát ez is tudomány. Londonban többen is megfogalmazták: sajnos a mai zászlók többsége azután kerül a szakemberek elé, miután már elfogadták azokat. A székely zászló is mai zászló, noha négyszáz éves előképei vannak. Visszatérve a kérdésre: szakmailag ha nyolcágú csillagot ábrázolunk, sugarainak a szélrózsa irányába kellene mutatniuk. Magyarázzák a politikusok, hogy két lábon biztosabb állni, mint egy lábon, így a csillag is biztosabban áll két sarkán. Az ám, csak a csillag nem áll, hiszen nincs alátámasztva, szakkifejezéssel élve lebeg. – Ezek szerint mégis hibás a mai székely zászló? – A hagyományra támaszkodva a székely zászlóban napnak kellene lennie, nem csillagnak! Jeleztem, hogy jó lenne az ezután készítendő zászlókban észrevétlenül, fokozatosan, de tudatosan kicserélni a csillagot napra. Ezt valóban így gondolom, de nem indítottam hadjáratot a székely zászló ellen, mint ahogyan egyesek szemében én váltam a legnagyobb ellenséggé. Azáltal nem veszít értékéből, sőt, ha a szakszerűséget tekintjük, inkább nyer. Amúgy is aranysávval vágott kék téglalapként írják le a zászlót, néhol még hozzáteszik: székely jelképekkel. Akkor már a nap és a hold a legmegfelelőbb székely jelkép. Különben az SZNT úgy határozta meg, hogy a csillag nyolc sugara az SZNT mai széki szervezeteinek számát jelképezi. De hát Székelyföld ennél mégiscsak több! Londonban be is mutattam a székely zászló magammal vitt, helyes változatát, amelyet nagyra értékeltek, mintegy félszázan le is fényképeztek. Tehát tetszett a szakembereknek. – Tudjuk, hogy a román és magyar történészek között mekkora nézeteltérések vannak bizonyos történelmi korszakok, illetve a történelmi kutatások értelmezése terén. A heraldika mennyire „békésebb” terület ennél? – Sokkal békésebb. Heraldikusok között – nagyon kevesen vagyunk –, ha nézeteltérés akad, megtárgyalható. A címerek világában a politikusok meg a „nemzetvédők” okoznak galibát, amikor ahhoz szólnak hozzá, amihez nem értenek. – Újságíróként kezdted a pályafutásod, de néhány éve heraldikusként egyre többet hallatsz magadról. Miként fér meg ez a két hivatás egymás mellett? – Pontosítok: mérnökként kezdtem, mert a régi rendszerben nem végezhettem történelem szakot. 1993-ban szegődtem el újságírónak, szerkesztőnek. Előbb a kolozsvári Művelődés folyóiratnál, utóbb a Háromszék napilapnál. 1995-ben elvégeztem az Ady Endre Sajtókollégiumot. A címertan már 15 éves korom óta foglalkoztat, de szakirodalomhoz csak a rendszerváltás után jutottam hozzá. Öt könyv elolvasása után azt gondoltam, mindent tudok. Ötven-hatvan könyv után már tudom, hogy még mit nem tudok. Közben Kolozsváron elvégeztem a történelem szakot, természetesen címertanból írtam az államvizsga-dolgozatot, majd a Román Akadémia kolozsvári történelemtudományi intézetében doktoráltam, szintén címertanból. Jelzem, a heraldikát nem az iskolapadban lehet megtanulni. Ahhoz rengeteg szakirodalom, terepen szerzett tapasztalat szükséges, és jó, ha az ember ki is próbálja a címerrajzolást. Itthon főleg újságíróként ismernek, de más megyékben, Bukarestben, Jászvásárban, Budapesten, Kelet-Európában, Londonban, Kanadában, Ausztráliában heraldikusként tartanak számon… Néha zavar, amikor egy újságíró kolléga úgy tudósít, hogy Szekeres Attila újságíró címertani előadást tartott, hiszen azt heraldikusként tartottam. – Az újságírás mellett milyen mértékben foglalkoztat a heraldikai szakirodalom bővítése? – Hét önálló kötetem jelent meg, köztük a legjelentősebb a Kovászna megye címerkincsét feldolgozó könyvem, ami doktori tézisem is volt, ez egyelőre románul. Van egy nemesleveleket feldolgozó, magyar és román nyelven megjelent kötetem, a többi magyarul került ki a nyomdából, például Keöpeczi Sebebestyén József, a címerművész című. Még vagy tíz tanulmánykötet társszerzője vagyok, számos konferenciakötet társszerzője, tanulmányaim jelentek meg szakfolyóiratokban. Magyarul, románul és angolul is, hisz címerkincsünket nemcsak nekünk kell ismernünk, hanem meg kell ismertetni másokkal is. Tehát teljes mértékben foglalkoztat a heraldikai szakirodalom bővítése. Ki sem látszom az önként vállalt feladatokból, de ez nem panasz. – Hogyan látod az erdélyi magyar újságírás helyzetét, kiútkeresését, a nyomtatott sajtó folyamatos zsugorodását? – A pénzhiány sajnos rányomja bélyegét a sajtó minőségére. Általában optimista vagyok, de a nyomtatott sajtó jövőjét realistaként igen sötétnek látom. – Több évtizedes újságírói pályafutásodban mit tartasz fontos, kiemelendő részletnek? Milyen műfajokat kedvelsz igazából? – A tényfeltáró riport a kedvencem. Lehet azért is, mert kedvelem a történelmet, a kutatást. Sajnos időigényessége miatt most már kevésbé művelem. Fontos elismerés volt, hogy elsőként kaptam meg a tényfeltáró riportokért járó Oltyán László-díjat. No meg úgy gondolom, igényes szerkesztéssel magam is hozzájárultam a Háromszék színvonalának fenntartásához. – Kicsoda a magánember, Szekeres Attila? – Tősgyökeres mezőmadarasi – habár Marosvásárhelyen születtem a kórházban –, református lelkipásztorok leszármazottja, nős, két gyerek apja. Rengeteget járok-kelek az országban, néha a világban is. Újságíróként riporttáborba, heraldikusként meg szakkonferenciákra. A magánéletben is címerekkel álmodom. Előadtam címertudományi világkongresszuson, európai címer- és zászlótudományi konferencián, nemzetközi pecséttani konferencián. Összesen hét országban tartottam előadást. Meghívás lenne, de ez mind költséggel jár. Valaki meg is kérdezte: mennyit keresek egy ilyen úton? Hát ez anyagilag mind veszteség, még az utolsó két világkongresszus is, amit pályázat útján támogattak. De hát ilyen a hivatástudat: belülről fűt, a gőzt ki kell ereszteni… Aztán tanulmányokat írok, címert, zászlót tervezek közigazgatási egységeknek, adományozok egyházaknak, iskoláknak. Egyszóval, nem unatkozom, sőt, utol se érem magam... Dr. Szekeres Attila István Heraldikus, a történelemtudomány doktora, szerkesztő. Marosvásárhelyen született 1965. augusztus 1-jén. A Bolyai Farkas Líceumban érettségizett, elvégezte a Kolozsvári Műegyetemet, az Ady Endre Sajtókollégiumot, a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen a történelem szakot, a Román Akadémia kolozsvári történelemtudományi intézetében doktorált. 1993-tól újságíró, előbb a Művelődés folyóirat, majd a Háromszék napilap szerkesztője. 2003 óta címertervező, 2005-től hiteles címergrafikus. 2006 óta heraldikusként számos nemzetközi, országos és regionális konferencián tartott előadást, több címertani kötet szerzője, több szakkönyv és konferenciakötet társszerzője. Újságíróként 2000-ben Méray-díjat, 2007-ben Oltyán László-díjat kapott, címertani munkássága elismeréseként 2011-ben a romániai Kulturális Érdemrend Lovagkeresztjével, 2014-ben a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. október 5.Közös ünneplés: egy miniszterelnöki látogatás margójára„Ne haragudjon, miniszterelnök úr, de én sírok” – magyarázkodott szepegve egy asszony a szászfenesi református templom avatását követő szeretetvendégségen Orbán Viktornak. „Tán csak nem bánatában?” – kérdezett vissza a magyar kormányfő, mire az asszony: „dehogy, miniszterelnök úr, örömömben”. A mellettem lezajlott történet tanújaként végigkövethettem több hasonló jelenetet, amikor az új templom felszentelésére érkező helybéli és környékbeli magyarok őszinte örömmel és lelkesedéssel állták körül a hétvégén Kolozsváron és környékén vendégeskedő magyar kormányfőt. Az erdélyi protestáns egyházak központi ünnepsége, illetve az ehhez kapcsolódó templomszentelés keret volt e közös ünnepléshez és párbeszédhez. Keret a kötetlen párbeszédhez a magyar egyházak képviselői és a magyar kormány között, az erdélyi magyar politikum vezetői és Orbán Viktor között, ugyanakkor újdonság, hogy hosszú évek után sikerült közös asztalhoz leülnie az RMDSZ, az EMNT és a néppárt csúcsvezetőinek. Egyértelmű, hogy Orbán Viktor miniszterelnöknek ma olyan elfogadottsága van a határon túli magyarság körében, mint magyar állami vezetőnek az elmúlt évtizedekben soha. Az egyszerű emberektől csúcspolitikusokig egyaránt érvényes ez a megállapítás a külhoni magyarság többségére. Nem véletlen tehát, hogy ha Orbán Viktor kíséretével ellátogat valahova Erdélybe, az önmagában ünnep a kisebbségi sorba szakadt magyarság számára. Ez a fajta ragaszkodás a többéves határon túli politika hozománya. Az egy nemzetben gondolkodás eredménye, amely anyagi, erkölcsi és politikai támogatást egyaránt jelent. Az erősödő anyaország közelsége magában hordozza a szomszédságpolitika rendezésének lehetőségét is. Ez még akkor is igaz, ha Erdélyben napi rendszerességgel megéljük a többségi hatalom magyarokkal szembeni barátságtalan, diszkriminatív és elnyomó erejét. E gördülékennyé vált magyar–magyar együttműködésben benne van annak ígérete is, hogy közös erővel könnyebb tárgyalóasztalhoz ültetni a román felet, mintha azt egyedül, önmagában kísérelné meg a magyar érdekképviselet. A román újságírók szokásos zsörtölődései ellenére simán lezajlott bő háromnapos erdélyi és partiumi látogatás a román–magyar viszony javulását is ígéri, miután a román belügy és a diplomácia partnerként kezelte a magyar vendégek érkezését. Orbán Viktor Nagyváradon úgy fogalmazott: „mi készen állunk az együttműködésre, és aki együtt fog működni velünk, az jól fog járni, sőt már ma is jól jár a Kárpát-medencében.” Ez sokak számára válhat világos beszéddé a közeljövőben. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. október 12.Civil összefogás nélkül bárki elbukhatA Szatmári Híd Egyesület elnökét, Krakkó Rudolfot az elmúlt években mintegy tízezer eurónyi büntetéssel sújtották a román hatóságok magyar hagyományápoló rendezvények szervezése miatt. A civilszervezet vezetőjével beszélgettünk. –Milyen körülmények között és hogyan alakult meg a Szatmári Híd Egyesület? –Az egyesületet 2003-ban alakítottuk meg egy szatmárnémeti magyar óvodabotrány után. Az óvoda bezárására tett burkolt hatósági kísérletet néhány szülővel közösen és a Szatmári Friss Újságban megjelent figyelemfelkeltő írásaink segítségével sikerült megakadályoznunk. Ez a folyamat négy éven keresztül zajlott. Hogy mennyire nem volt partner ebben az akkori magyar érdekképviselet, jól jelzi, hogy Szatmár megye parlamenti képviselője –igaz, sikertelenül, de –igyekezett megakadályozni az egyesület bejegyzését. Amikor személyesen elmentem Bukarestbe, hogy a szakminisztériumból kivegyem a hivatalos bejegyzéshez szükséges engedélyt, az ügyintéző csak az üres dossziét találta meg. Mindent elölről kellett kezdeni, de mégis bejegyeztettük az egyesületet. –Kevés erdélyi magyar civilszervezetet övezett az elmúlt években akkora hatósági „érdeklődés”, mint a tiéteket. Mi ennek a magyarázata? –Számomra érthetetlen, hogy az RMDSZ helyi vezetői miért viszonyultak hozzánk a kezdetektől fogva ellenségesen. A bejegyzési cirkusz utáni megpróbáltatásaink azzal folytatódtak, amikor egy Wass Albert meséiből készült színházturnét próbáltak megakadályozni. Később egy Árpád-kori hagyományőrző bemutatónak a helyszínét is meg kellett változtatnunk, amit végül egy román iskolában tartottunk meg. Az első és a második Partiumi Híd Fesztivált az RMDSZ akkori megyei vezetője, a Szatmár Megyei Közgyűlés elnöke, Csehi Árpád igyekezett ellehetetleníteni. Furcsamód éppen az RMDSZ-es elöljárók találtak e rendezvényekben kivetnivalót. Eleinte az volt a baj, hogy rendezvényeink MPP-sek, később azt kifogásolták, hogy „Tőkés-pártiak”, egy következő alkalommal Wittner Mária személye zavarta őket, majd az verte ki a biztosítékot, hogy az egyik rendezvényre Vona Gábort, a Jobbik elnökét is meghívtuk. –Hogyan lett mindebből hatósági zaklatás? –Erős a gyanúm, hogy az RMDSZ akkori helyi vezetői hívták fel a román politikum és a román hatóságok figyelmét a Szatmár megyében újdonságnak számító magyar rendezvényeinkre. Arra ébredtünk, hogy nemcsak civil ruhás állambiztonságiak, hanem egyenruhás csendőrök is felsorakoztak a II. Híd fesztivál bejárata előtt, olyan címszó alatt, hogy felülvigyázzák a rendet. Erődemonstrációjuk sok helybélit elijesztett. Az ’56-os megemlékezések csúcspontjaként megtartott fáklyás körmenetet a csendőrség nehezítette, sőt az egyik alkalommal komoly pénzbírsággal büntettek a magyar zászló használata miatt. Érdekes módon, amióta új magyar polgármestere van Szatmárnémetinek, és megváltozott a megyei közgyűlés vezetője is, a csendőrségi akciók alábbhagytak. –Milyen fontosabb rendezvényei voltak az egyesületnek az elmúlt években? –Minden évben megemlékeztünk az 1956-os forradalom hőseiről, tavaly például egy nyolc napon át tartó eseménysorozattal. Az Ismerős Arcok ünnepi koncertet 2016-ban a Szakszervezetek Művelődési Házában tartottuk meg, az ’56-os kiállítást a Megyei Múzeumban lehetett megtekinteni egy héten keresztül, és az RMDSZ-szel való viszony normalizálódását jelzi, hogy a tárlatot a város új RMDSZ-es polgármestere nyitotta meg. A szatmárnémeti iskolák magyar osztályaiban rendhagyó történelemórákra került sor. Nagyrészt önerőből, de a Lázári Polgármesteri Hivatal támogatását is élvezve felavattuk Partium mindeddig egyedüli, közterületen álló ’56-os emlékművét. Eddig egyedülálló módon sikerült olyan autonómiatanácskozást is szerveznünk, ahova románok is eljöttek. A helyi román sajtó ekkor vette össztűz alá az egyesületet, és olyan aljas rágalomhadjáratot indított ellenünk, amelyet nem hagyhattunk szó nélkül. Per lett belőle, amit meg is nyertünk. Évi rendszerességgel megszervezzük a Szatmári Bevonulás emlékünnepét és a Trianon-emlékműsort is. Hogy mennyire változnak az idők, jelzi az is, hogy míg korábban egy '56-os emlékműsort is teljes elutasítottság fogadott, ma már történelmi vonatkozású rendezvényeink keretében a helyi magyar középiskolákban tartunk emlékműsorokat. De mondhatom a Wass Albert-emlékrendezvényt vagy a Magyar Hősök emlékünnepét is, amelyeket civilszervezetként egyedül vállaltunk fel a megyében. –Kikből áll a lelkes szervezőcsapat? –A szervezést általában egy négy-nyolc fős csapat végzi, de nagyobb rendezvény alkalmával összejön egy negyven fős társaság diákokból, lelkészekből, pedagógusokból vagy civil foglalkozású emberekből. –Az egyik rendezvényen hatalmas büntetéssel sújtották az egyesületet, amely megkérdőjelezheti további működését is. Valójában mi történt? –Ez régi történet, amelyet ma is magunk előtt görgetünk. 2009-ben, az '56-os emlékrendezvényen a csendőrség a magyar zászló használata miatt hatalmas büntetést rótt ki, miközben azt állította, hogy rendzavarás történt, ami nyílván nem volt igaz. Korábban a Híd Fesztivál helyszínét tucatnyi hatósági ember lepte el, de végül csak egy árust büntettek meg (joggal), mert nem adott kasszanyugtát. A máig kifizetetlen büntetést azonban a környezetvédelmi hatóság embere rótta ki ránk, amikor olyan engedélyt kért, ami a fokozottan védett természetvédelmi területeken megtartott rendezvényekhez szükséges. Ezzel azért nem rendelkeztünk, mert a terület tulajdonosa – a kökényesdi helyi önkormányzat vezetője, Simon Levente polgármester – szerint nem volt szükséges. Az állami hatóság azonban a bíróságon bizonyította be, hogy a jelzett terület kiemelt környezetvédelmi zóna, és a bírságot immár jogerősen helyben hagyták. A dolog pikantériája, hogy a környezetvédelmi hivatal sem addig, sem azóta nem szabott ki senkire 40 ezer lejes – szinte tízezer eurós – büntetést Szatmár megyében. –Ezt a bírságot azóta is cipeli az egyesület? –Mivel nem tudtuk kifizetni, a bankszámlánkat zárolták. Egyértelművé vált, hogy el akarják lehetetleníteni tevékenységünket, ami mégsem sikerült. Több nemzeti tábort nem tudtunk ugyan szervezni, de kisebb rendezvényekre folyamatosan sor került. A bírság behajtásának története nemrég újabb fordulatot vett. Amikor a hatóság rájött, hogy az egyesület nem tudja kifizetni, egy adóhatósági döntés nyomán mintegy 45 ezer lejt személyesen tőlem, az egyesület elnökétől akarnak behajtani. –Hol kapcsolódott az ügybe az ügyészség? –A bűnvádi eljárás más történet. Egy Wass Albert-rendezvény miatt indítottak ellenem eljárást, de nem értesítettek róla. Később derült ki, hogy 2011–2016 között létezett a nevemre kiállított bűnvádi dosszié, amelyben titokban 16 tanút és egy bűntársat hallgattak ki. Minderről csak akkor értesítettek, amikor tavaly nyáron az ügyészség ejtette az ellenem felhozott vádakat. –Wass Albert életműve, a magyar honvédség erdélyi bevonulása vagy Trianon kérdése ma is kényes téma a román hatóságok szemében. Hogyan tekintenek rendezvényeitekre a magyar pártok és szervezetek? –Mi a legtöbb támogatást református lelkészektől kaptuk, de iskolákkal is jó kapcsolatokat építettünk ki. Viszonylag kiegyensúlyozott kapcsolat alakult ki a Magyar Polgári Párttal, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal és az Erdélyi Magyar Néppárttal, a legutóbbi választások óta pedig az RMDSZ-szel is. –Hogyan látod az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit? –Autonómiaküzdelmünk egyhelyben topog, mert nincs egységes politikai és társadalmi akarat ennek véghezviteléhez. Ennek okát abban látom, hogy az erdélyi magyar pártok elsősorban kampánycélból használják fel a témát, de az egymás közötti rivalizálás is komoly akadályokat gördít az előrelépés elé. A másik oldalon ott van a román ellenállás, ami elsősorban a politikum ellenállását jelenti. Ha egységes magyar fellépés lenne, szerintem a román politikusok nem tudnák megakadályozni az autonómiát Erdélyben. Nagyon fontos szerep hárul az anyaországi nemzetpolitikára és külpolitikára egyaránt. Kérdés, hogy a magyar kormány hogyan tudna rajtunk segíteni, ha azt mi nem akarjuk eléggé. –Kevés civilszervezetnek sikerült eddig magyar és román értelmiségieket egy asztalhoz ültetni, az egyesületnek ez sikerült. Hogyan látod a román–magyar párbeszéd esélyét? –Mindenekelőtt pártokon felüli közös akarat kell a határon túli magyar nemzetpolitikában. Nem lehet ugyanis tartósan bármiben is megegyezni a románokkal, ha a magyar politika különböző szereplőinek egymástól függetlenül egyéni elképzelései vannak. Ez hiteltelenné tesz bennünket a románok előtt. Ha azonban közös és határozott célokat fogalmazunk meg és azok megvalósítása reményében állunk a román tárgyalófél elé, akkor ezzel egyfajta tiszteletet is kiválthatunk az adott téma iránt, így lényegesen könnyebb lehet a párbeszéd. Ha mindezek fényében Budapest határozottan jelzi, hogy mellettünk áll, komoly ütőkártya van a kezünkben. –Ha ideális esetben mindez összejönne, akkor is marad a román többség fenntartása, gyanakvása vagy éppenséggel ellenséges magatartása. Erre van recept? –Keresni kell azokkal a román emberekkel, szervezetekkel a kapcsolatot, akik hajlandóak partnereink lenni az autonómiatörekvésekben. Szerintem nincs értelme autonómiáról álmodozni, ha nem vesszük észre, hogy Székelyföld kivételével mindenhol román többség van. Tudatában kell lennünk annak, hogy a románok jelentős része is ugyanúgy szülőföldjének tartja történelmi városainkat, mint mi magunk, és hasonlóan ragaszkodik hozzá. Egyenlő partnerként kell velük leülni a tárgyalóasztalhoz: sem felsőbbrendűséggel, sem pedig megalázkodva. Hogy az utóbbi negyed században az autonómiatörekvések terén nem történt semmiféle előrelépés, azt jelzi, ez a párbeszéd létre sem jött. –Erdélyben ahhoz szoktunk hozzá, hogy szinte mindent a politikusok határoznak meg. Miben segíthetne a civil kezdeményezés? Óriási hiányosságnak tartom a magyar civil szféra gyengeségét. Emiatt semmiféle társadalmi kontroll nincs az érdekvédelmet képviselő politikum fölött. A civil szféra gyengesége viszont elsősorban közös felelősségünk. Az erdélyi, partiumi magyar társadalom sajnos „sikeresen”megtartott magának egy részt a kommunista diktatúra örökségéből, ami azt jelenti: sokan úgy gondolják, semmi értelme sincs törekednünk, mert úgyis az történik, amit a politikusok akarnak. Ameddig ez a jelenség él, sokkal kevesebb esélyünk van előre jutni. Mindig lesznek olyanok, akik civil keretben szeretnének pártoktól függetlenül cselekedni, ők azonban civil összefogás hiányában éppúgy járhatnak, mint én, azaz teljesen kiszolgáltatottá válnak. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. november 2.A patás ördöggé előléptetett autonómiaA katalán függetlenségi törekvések és a spanyol államhatalom között feszülő ellentétek romániai hullámaira a Magyar Polgári Párt Hargita megyei elnöke, Salamon Zoltán érzett rá leginkább, amikor egy sajtótájékoztatón így fogalmazott: „Bukarest elítéli a katalán függetlenségi nyilatkozatot, miközben a románok 1918-ban Gyulafehérváron hasonló egyoldalú nyilatkozat révén szakították el Erdélyt Magyarországtól és csatolták Romániához”. Azon túl, hogy e párhuzam sántít – a románok 1918-ban nem tartottak referendumot, a Gyulafehérváron közfelkiáltással elfogadott nyilatkozat pedig semmit nem ért volna, ha Budapesten nem alakul ki a proletárdiktatúra káosza, és a magyar hadsereg megvédi az ország határait –, alapjában mégis rávilágít arra a torz román közfelfogásra, miszerint a kisebbségeket kollektív jogok nem illetik meg. A katalán példából kiindulva a román politikai elit közveszélyesnek tart mindenféle autonómiaformát, amely az ő felfogásuk szerint előbb-utóbb szeparatizmushoz vezet. Nincs ebben semmi újdonság: a maholnap százéves romániai gyakorlat bizonyítja, hogy a kisebbségek számára az állam által támogatott beolvadás az egyetlen kívánatos, járható út, és minden egyéb önrendelkezési törekvés az egységes és oszthatatlan román nemzetállam ellen elkövetett merényletnek számít. Igazolják ezt az újabb kori román titkosszolgálati jelentések nyilvános passzusai is, amelyek nemzetbiztonsági kockázatnak minősítik az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket. Innentől fogva pedig sejthetjük, hogy a román államkassza milyen tetemes összegeket fordít az önrendelkezést valló erdélyi magyarok megfigyelésére. A katalán példa mégis elindított valamit Európa kisebbségben élő nemzeti közösségeiben. Ott, ahol a többségi nemzet hallani sem akar közösségi jogokról, előbb-utóbb a többségi társadalom is ráébredhet arra, hogy puskaporos hordón ül, ha nem partner e közösségek autonómiatörekvéseiben. Ennek kapcsán mondta Tőkés László az SZNT marosvásárhelyi fáklyás demonstrációján: „nem azért válnának ki a katalánok, mert autonómiájuk van, hanem azért, mert autonómiájukat lépten-nyomon megcsorbítják”. Az erdélyi és a székelyföldi magyarság még a megcsorbított katalán autonómiától is nagyon távol áll, és a helyzet mai állása szerint e téren ma sem tapasztalunk biztató elmozdulást a jövőre nézve. A román államhatalom akarata ellenére mégis tematizálja az autonómia ügyét, napirenden tartja, folyamatosan beszél róla, és ezzel erősíti az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseinek szükségességét. Mert igaz az a mondás, hogy amitől valaki fél, az előbb utóbb bekövetkezik. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. december 2.Ne hazudjunk egymásnakÉvi rendszerességgel visszatérő dilemmája a magyar újságírónak, hogy miként viszonyuljon a rendszerváltás után meghonosított román nemzeti ünnephez, december elsejéhez. Azt már mintegy három évtizede írjuk és mondjuk, hogy ez nem a mi ünnepünk, illetve számunkra csak akkor lehetne ünnep, ha a nagyromán egyesülés után megvalósult volna az ország területén élő kisebbségeknek ígért teljes egyenjogúság az élet minden területén. Mint tudjuk, erről szó sincs, és az elmúlt 99 esztendőben még próbálkozás sem volt a többségi román hatalom részéről arra, hogy az erdélyi magyaroknak a románokkal történő egyenjogúságát törvények szavatolják. Ez az érem egyik oldala. A másik a tényeken alapszik. Azokon a történelmi forrásokon, amit román és magyar történészek rendszerint homlokegyenest másként ítélnek meg. Tudjuk, hogy a történelmet a győztes nemzetek mindig a saját szájízük szerint írják. Nem fér tehát kétség ahhoz, hogy amit a román történelemírás Trianonról és az azt megelőző „román egyesülési törekvésekről” ír, azok enyhén szólva túlzóak, vagy éppenséggel nem igazak. A valóság az, hogy az 1918. december elsejei gyulafehérvári nagygyűlés és az ott elfogadott nyilatkozat mit sem ért volna, ha a korabeli Magyarországon nem tör ki a kommunista lázadás, és az azt követő káosz, ami feloszlatta a törvényes rendet, megakadályozva ezzel az ország határainak védelmét. A török példát sokan ismerik: az első világháborúban szintén térdre kényszerített Törökország ez idő tájt hasonló cipőben járt, de Magyarországgal ellentétben a törököknek Mustafa Kemal Atatürk személyében akadt egy hihetetlenül bátor vezetőjük, aki annak ellenére, hogy a szultáni rezsim aláírta az ország felosztását kimondó versailles-i békét 1920-ban, Sèvresben, külön kormányt alakított és szabadságharcot hirdetett. Az eredeti békeszerződéshez képest Törökország végül jóval kevesebb területi veszteséggel vészelte át a háborút, amit a nyugati hatalmak kelletlenül ugyan, de elfogadtak. A korabeli Magyarország éléről 1918–1920 között ez az államférfi hiányzott, aki kézbe vehette volna a hadsereg irányítását és az ország sorsát. Valószínű, hogy egész Erdély területe így sem maradhatott volna magyar fennhatóság alatt, de a magyarság számára sokkal jobb végeredmény születik. A teljesen kiszolgáltatott állapotba került ország a környező népek martalékává vált. Mindezt az utódállamok történészei részéről több évszázados és jogos követelésként beállítani viszont történelemhamisítás. Egymás elfogadása és az egymás iránti empátia fontos dolog, mert a határok tologatásától függetlenül egymás mellett éljük le az életünket. De ne hazudjunk egymásnak. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. december 21.Kényszerből tett kisebbségbarát gesztusokSok legenda él Mihály királynak az uralkodása idején a magyarság irányába tett gesztusairól. Erről beszélgettünk Nagy Mihály Zoltán nagyváradi történésszel és levéltárossal. – 1940-ben a trónt ténylegesen elfoglaló Mihály király apjától nehéz örökséget vett át a második világháború elején. Mi volt az oka az Antonescu-féle puccsnak? – Ion Antonescu hatalomra jutása szorosan összefüggött a II. bécsi döntéssel: a román politikai elit, a katonaság és a társadalom nem nyugodott bele a területveszteségbe. A román hadsereg forrongott a revánsvágytól, hiszen egyetlen puskalövés nélkül kellett feladnia Erdélynek azon részét, ahol korábban egy esetleges magyar támadás feltartóztatására hadászatilag komoly erődrendszert épített ki. A román történelmi pártok bebizonyították, képtelenek biztosítani az ország területi épségét. Antonescu e tömeghangulatot használta ki jó politikai érzékkel. Támogatást a hadseregtől remélt, hiszen a legfelsőbb tisztikar elismert tagja volt, és úgy vélte, a legionárius mozgalom kellő politikai támogatásával biztosítani tudja az államszervezet zavartalan működését, és megóvja Romániát az újabb területi veszteségektől. A fiatal trónörökös személye e krízishelyzetben felértékelődött: I. Mihály király édesapja, II. Károly korábban többször is bebizonyította alkalmatlanságát. Így a fiatal király trónra lépése legitimizálta az új hatalmat. E sorsfordító időkben I. Mihály király volt az igazodási pont, a román nemzeti egység és az összetartozás megtestesítője. – 1940-ben a trónt ténylegesen elfoglaló Mihály király apjától nehéz örökséget vett át a második világháború elején. Mi volt az oka az Antonescu-féle puccsnak? – Az 1944. augusztus 23-i átállás levezénylőjeként Mihály király történelmet írt, az oroszoknak tett hatalmas gesztus ellenére az orosz hadsereg megszállta az országot, és százezernyi román katonát deportált Szibériába. Az orosz megtorlásnak hány dél-erdélyi magyar férfi esett áldozatul? – Az augusztus 23-i román átállás hírét teljesen háttérbe szorították a francia fővaros, Párizs felszabadításáról tudósító nemzetközi sajtóorgánumok, holott a bukaresti események katonapolitikai szempontból sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak. A király és a hadsereg gyors helyzetfelismerő képessége és döntései nemcsak Románia nemzetközi megítélését változtatta meg, hanem hadászatilag lerövidítette a Vörös Hadsereg dél- és közép-kelet-európai előrenyomulását. Ennek ellenére a román területre lépő Vörös Hadsereg nem szövetségesként tekintett a román hadseregre, hanem a szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény időpontjáig 150–200 ezer román hadifoglyot ejtett. A kutatás jelenlegi szakaszában nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok arról, hogy a román hadseregben szolgálatot teljesítő magyar nemzetiségű katonák közül ekkor hányan estek orosz hadifogságba. A Szovjetunióba deportált román hadifoglyok névsorában csak az állampolgárságot tüntették fel, a nemzetiségi hovatartozásra csak névelemzés alapján következtethetünk. A korszakban sokkal nagyobb visszhangot kapott az észak-erdélyi magyar hadköteles férfiak, a katonaszökevények, valamint a magyar polgári lakosságot érintő 1944 őszi tömeges deportálások. – Mennyire mondható el, hogy az 1945 márciusától kezdődő kommunista kormányzás alatt Mihály királynak alig maradt valós hatásköre az ország irányításában? – Előre kell bocsátani azt a tényt, hogy az 1945. március 6-i kormányátalakítás, a baloldali pártok előretörése Moszkva kőkemény politikai és katonai nyomásgyakorlására ment végbe. A Bukarestben és környékén állomásozó orosz csapatok számának látványos felduzzasztása és orosz részről Erdély kérdésének lebegtetése kényszerhelyzetbe sodorta I. Mihály királyt: a nyugati hadszíntérre kivont román csapatok támogatásának hiányában értelmetlennek mutatkozott bármiféle román fegyveres ellenállás, de legfőképpen Erdély elvesztésének rémhíre racionális döntés meghozatalára serkentette. Ugyanakkor a fiatal király biztosítékot kapott arra vonatkozólag, hogy továbbra is megőrizheti alkotmányos jogköreit. A törvények csak az ő ellenjegyzése esetében emelkedhettek jogerőre, s abban bízott, hogy az angolszász nagyhatalmak és szövetségeseik minden eszközzel támogatni fogják az alkotmányos berendezkedés fenntartását, a monarchia fennállását és a román demokratikus jogállamiság működését. Ebben azonban a fiatal királynak csalódnia kellett. Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, hogy 1945 augusztusától négy hónapon keresztül nem volt hajlandó ellenjegyezni a kormány rendelkezéseit. Ellenben az 1946 őszi román parlamenti választásokat megnyerő, pontosabban meghamisító kommunista párt előretörése már előrevetítette a monarchia megszűnését. – Hogyan jellemezhető az erdélyi magyarság sorsa az 1944 őszétől az 1947 decemberéig terjedő királyi időszakban? – Figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy az 1945. márciusi kormányváltás után a baloldali pártok fokozatosan átvették az irányítást az összes központi közigazgatási intézményben, és az élet minden területén megkezdődtek a kivizsgálások, azaz a tisztogatások. Ez a taktika nem volt romániai jelenség, a kommunista pártok hasonlóképpen vették át az államigazgatás és a társadalom feletti ellenőrzést a Vörös Hadsereg uralta térségben. Annak ellenére, hogy az alkotmányos monarchia 1947 végéig fennmaradt, a király hatalmi jogkörei folyamatosan csorbultak. Egyértelmű, hogy az erdélyi magyarságot érintő jogkiterjesztő vagy -jogkorlátozó intézkedések nem a király kisebbségpolitikai elképzeléseit tükrözték, hanem elsősorban a lenini-sztálini nemzetiségi politika elveit részben követő vagy azt csak hangoztató Romániai Kommunista Párt érdekei érvényesültek. – Tehát elsősorban kommunista érdeknek tudható be a Kisebbségi Statútum és a magyar egyetem újraindítása? – Külön történet, és némileg kuriózumnak tekinthető a Kisebbségi Statútum és a Bolyai Egyetem ügye. A román hatalomátvétel után alkalmazott intézkedések eltértek a kisebbségi sorba került magyar nemzetrészekkel szemben a térségben alkalmazott politikai joggyakorlattól. Délvidéken a baloldali Tito vezette partizánok ekkor kezdték meg a magyarság megfélemlítését, a sokszor leírhatatlan brutalitást sem nélkülöző csoportos kivégzéseket, míg Felvidéken az egész magyarságra kiterjesztették a kollektív bűnösség elvét. Kárpátalján a Vörös Hadsereg vezényletével elkezdődött a magyarság tömeges deportálása. Romániában az 1944 őszén felállt tábornokok vezette kormányok és az Észak-Erdélyben berendezkedő román katonai és polgári hatóságok úgyszintén elkezdték a hadköteles magyar férfi lakosság deportálását. Ugyanakkor a román katonaság és a paramilitáris egységek – a Maniu-gardáknak titulát csapatok – számtalan településen atrocitást, kegyetlenkedést követtek el. Ezek méreteiben azonban nem hasonlíthatók össze a térség egyéb országaiban alkalmazott nemzetiségi politikai gyakorlattal. De nemcsak ebben volt egyedi a romániai helyzet, hanem abban is, hogy a moszkvai vezetésnek más érdekei voltak Romániával. A szovjet elképzelések szerint a kommunista pártnak már 1944 szeptemberében át kellett volna vennie a hatalmat Romániában, amit a király és a katonaság gyors helyzetfelismerő képessége megakadályozott. Éppen ezért a Kreml új taktikához folyamadott: az erdélyi kérdés „lebegtetésével” befolyásolta a román belpolitikai eseményeket. Arról van szó, hogy 1944. november 12-én a román katonai és polgári hatóságoknak el kellett hagyniuk Észak-Erdélyt, a területen szovjet katonai közigazgatást vezettek be. Ez azt jelentette, hogy a román átállás fejében remélt nyereményjegy beváltását Moszkva felfüggesztette. Ez józanítólag hatott a királyra és környezetére: érzékelnie kellett, hogy a kisebbségellenes politika nem folytatható, a magyarsággal szemben más politikát kell alkalmazni. Ezt a felismerést tükrözi az 1945. február elején megjelent Kisebbségi Statútum is. Vagyis a törvénycsomag reálpolitikai döntés eredménye volt, a magyarság irányába kényszerből meghozott gesztus, semmi több. A Bolyai Egyetem létrejötte már a kommunista hatalomátvételhez köthető, hiszen az 1945 május végén megjelent törvényt a Petru Groza vezette kormány dolgozta ki. Elmondhatjuk, hogy a korszakban ez a döntés is egyedinek tekinthető, de a látszólag szovjet magyarbarát nemzetiségi politika mellett figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy 1944 őszén a kolozsvári egyetem vezetősége nemet mondott a kiürítési parancsra, helyben maradt, és az 1945 márciusától Észak-Erdélybe visszatérő román hatóságok egy működő magyar egyetemmel találták szembe magukat. A törvény szépséghibája az, hogy nem ismerte el a magyar egyetem jogfolytonosságát (valójában egy új magyar egyetemet hoztak létre) és az épületek elosztása, illetve az orvosi kar Marosvásárhelyre való költöztetése súlyosan sértették a magyar érdekeket. – Az 1948 januárjában Nyugat-Európába távozó királynak az országból történő kiutasításával a kommunista rendszer teljes hatalomátvételt hajtott végre. Mi maradt a király után? – Az 1947 decemberében megjelent törvény felszámolta a fiatal, mintegy 70 éves múlttal rendelkező román alkotmányos monarchia intézményét, és vele együtt véget vetett az akkor még csak 26 éves I. Mihály király uralkodásának is. Az adott bel- és külpolitikai helyzetben I. Mihály döntése – vagyis az, hogy trónjáról lemond, és a száműzetést választja – reálpolitikainak tekinthető. A sors iróniája az, hogy az ő személyéhez köthető vagy éppen a személyes döntésének köszönhető Románia területi szuverenitásának deklarálása, a román nemzeti és politikai egység megteremtése és védelmezése, és 1948-ban éppen neki kellett elhagynia ezt az országot. – Sokan eljátszanak a gondolattal, hogy a rendszerváltás után Mihály király trónra való visszatérésével ma sokkal jobb helyzetben lenne az ország. Vajon mennyire reális ez az elképzelés? – Történészként nehéz e kérdésre válaszolni. Azonban éppen a tanulmányaim és kutatásaim során szerzett ismereteknek köszönhetően kockáztatnám meg azt, hogy az alkotmányos monarchia visszaállítása nagyobb belpolitikai stabilitást hozott volna Romániának. 1990 után szemtanúi lehettünk az önjelölt politikusok, valamint a történelmi múltat és a hagyományokat nélkülöző pártok „regnálásának”, amely viszonyok közepette minden politikai szereplő a hatalom megragadásával és annak megtartásával volt elfoglalva, mindeközben az ország állampolgárai csak kárvallottjai voltak ennek a folyamatnak. E helyzetben hasznos lett volna az alkotmányos monarchia bevezetése, mert a király személyében egy, a politikai csatározások és érdekek felett álló személy garantálhatta volna a nemzeti egységet és az állami intézmények jogszerű működését. De mindez I. Mihály király halálával a múlt ködébe veszett. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
